Szerelmünk Naplója

Sajgó boldogság

Hajnal van, sétálunk a megálló felé és közben a csípős hideg újra meg újra az arcomba mar. Megborzongok. De nem a hideg miatt. Keze a kezemben pihen és rögtön ahogy megérkezünk hozzám bújik. Tudom mit gondol, tudom mit érez. Elég csak a szemébe néznem, hogy tudjam. Erősen szorítom magamhoz és minden mást kizárok a külvilágból. Percek telnek csak el és hallom, ahogy közeledik a busz. Mennem kell. Egy csókot nyomok a szájára melyet egy újabb és egy újabb követ. A fülébe súgom, hogy szeretem. Azt mondja ő is. Bíztatom, hogy ne legyen szomorú, hisz hamarosan újra vele leszek. Az arca egy pillanatra vidámabbra vált. Nem akarom elengedni, de mennem kell. Megragadom a csomagom és felszállok a buszra. Megveszem a jegyem és megállok középen. Képtelen vagyok levenni a szemem róla, magamban azt kívánom bárcsak sose indulna el a busz. De mégis megteszi. Szép lassan távolodom tőle és én még mindig mozdulatlanul állok. A szívem egyre hevesebben ver, mintha ki akarna ugrani. Megértem. Pár pillanat és már nem is látom, bár minden rezdülését érzem, még most is. Tudom, hogy Ő sem akar elengedni soha, ahogyan én sem Őt. Tudom, hogy Ő is csak túlélni akar, ameddig újra együtt nem lehetünk, ahogyan én is. Tudom, hogy a következő néhány nap ugyanolyan eseménytelen és értéktelen lesz mindaddig, amíg újra Vele nem lehetek. Lassacskán megindulok és leülök egy szabad helyre. Sötét van, a nap még jó pár óráig nem fog felkelni. Figyelem az elsuhanó tájat és Rá gondolok. Szinte észrevehetetlenül ezt suttogom: "Szeretlek..."

A tudat, hogy néhány nap múlva ismét vele lehetek hihetetlen erőt ad. Sőt...ez az egyetlen, ami valójában erőt ad. Ha erre gondolok nincs az az akadály vagy gond, amit ne tudnék legyőzni. Erősnek és hatalmasnak érzem magam és mindennel szembeszállnék. Mindennel szembe is fogok, csak hogy vele lehessek és szerethessem. Furcsa is ez az egész. Sosem voltam erős, sosem hittem benne, hogy megéri igazán küzdeni. De ő megtanított valamire. Megmutatta a célt, a jövőt. És már nem félek önmagam lenni. Nem félek áldozatokat hozni és legfőképp nem félek tiszta szívből, álarcok nélkül szeretni. Tudom, hogy nehéz...nehéz kivárni a napokat, nehéz értelmet találni valami másban, mikor semmi másnak nincs értelme és semmi nem ad akkora örömöt, mint a közös percek. Mégis megteszem, ahogyan Ő is, mert ez a módja annak, hogy az idő gyorsabban teljen. Aztán egyszercsak újra itt lesz a péntek, a nap, amikor képtelen vagyok elaludni és percenként az órát nézem, hogy mikor kelhetek már fel és mikor indulhatok útnak. És ekkor ismét szárnyalok, ismét a legboldogabb embernek érzem magam majd a Földön és ismét elhalmozhatom a szeretetemmel. Ezért érdemes élni. Ezért érdemes várakozni és ezért érdemes még szenvedni is. Mert minden küzdelem, minden fájdalom és minden egyes céltalan nap megéri, ha utána átélhetem ezt.

Ez a sajgó boldogság.