Szerelmünk Naplója

Amikor maguk alá temetnek a gondok

...akkor sokszor nem tudod mi a helyes. Mint ahogy sokszor én sem tudom, hogy az, amit teszek vagy mondok vajon jó-e vagy éppenséggel rossz. Néha, de csak néha, megijedek és olyankor elönt a pánik és a félelem. Mert ha valakit a szívedbe engedtél és megosztottad vele az életed, akkor függővé válsz. Olyan lesz Ő neked, mint a levegő. Sokszor amíg vele vagy nem is veszed észre, hogy mennyire szükséged van rá és hogy talán nélküle meg is szűnnél létezni. Tudom, erősen drámai hasonlat, talán túlzó is, de mindenki tudja, hogy az érzés nagyon is hasonló, ha a szerelemről (vagy éppen annak elvesztéséről) van szó.

Szóval kedves olvasó, aki talán idetévedsz egyszer az internet rengetegéből... tartozom egy vallomással feléd: bűnös vagyok, mert keveset írtam ebbe a blogba, hiszen megtanultam már, hogy ha valami jó és szép, akkor azt élvezni kell és nem fecsegni róla. Így próbáltam élni és remélni, ám bár most még is itt vagyok. Joggal kérdezhetnénk, hogy mi változott? Mindössze csak annyi, hogy egy kis ideig nem kaptam levegőt. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy: "my heart skipped a beat". Eltűnt egy időre az életemből az, amit talán már megszoktam és természetesnek tekintettem és akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem tudok és nem is akarok már nélküle lenni. Régen hű társam volt a magány. Fel sem akartam adni talán, de mióta megismertem Őt és mióta az életem és a mindennapjaim része lett nem akarok már több egyedüllétet. Minden egyes nap azzal a tudattal akarom álomra hajtani a fejem, hogy ha minden össze is omlik és mindenki cserben is hagy Ő akkor is itt lesz nekem, hisz feltétel nélkül és igazán Szeret és sosem hagyna el. Mindenki életébe kell egy kapaszkodó. Nekem Ő az.

Mióta legutóbb írtam már egy fedél alatt élünk. Rengeteg a gond és a baj, sokszor nem vagyunk sem önfeledtek, sem vidámak. De együtt vagyunk. Mindkettőnk tele van álmokkal és célokkal, de a körülményeink miatt sajnos sokszor elnyomni kényszerülünk ezeket, még a legkisebbeket is. Ezt pedig csak tetézni tudja a problémák és gondok hirtelen lecsapó árja, ami van, hogy annyira erős, hogy minket is elsodor egy időre. De bármilyen akadályt is állított elénk az élet mi küzdöttünk és kitartottunk ennyi időn át is. Persze mondhatni mi ez a másfél év? Gyermeki idő még. Nekem mégis az életem legfontosabb elemévé vált. Meg sem fordult soha a fejemben, hogy feladjam vagy elmeneküljek a gondok elől, pedig lehet, hogy ez lett volna néha a könnyebb megoldás. Támogattuk egymást és próbáltam mindig pozitív gondolatokkal feltölteni Őt is, hogy sose akarja feladni az álmait és a harcot. Néha sajnos mégis kudarcot vallottam...

Nem vagyok sem tökéletes, sem egészséges, sem a mai kornak megfelelő ideál. Néha nem is értem, hogy miért szeretett belém. Néha akkorát csalódok magamban, hogy a tükörbe se vagyok képes nézni és nem értem, hogy Ő mikor rám néz mit lát bennem, ami hajtja tovább. Éppen ezért kellő önbizalmam sincsen, félek a kudarcoktól, a csalódásoktól és a változásoktól. Félek, hogy annyi jobb ember akad nálam, akikkel talán sokkal boldogabb lehetne Ő, mint velem. Hisz én csak gondot hoztam az életébe. Miattam el kellett költöznie az ország másik felére és ott kellett hagynia mindenkit, akit szeret. Érek én ennyit? Megéri ez? Féltem, hogy talán Ő is felteszi majd magának ezt a kérdést és tudtam, hogy eljön egyszer az a nap, amikor igazán megijedek és eluralkodik rajtam a félelem.

Nos hát jelentem, ez a nap nemrégiben beköszöntött az életembe. Amennyi érzés átcikázott a szanaszéjjel celluxozott szívemben az utóbbi napokban arra talán nincs is megfelelő szó. Éreztem azt, hogy meg lettem vezetve, át lettem verve és el lettem felejtve. Éreztem, hogy talán belém is rúgott valami láthatatlan lábacska. Éreztem olyat is, hogy a lelkem receptorai meghibásodtak és talán minden amit gondolok és látok az az én buta kis pánikbeteg agyam szüleménye és nem is a valóság. De a vége mindig az volt, hogy nem tudom valójában mi is valós és mi nem. Mit érzek és mit nem. Végül pedig, hogy a történtek tudatában mit is érezzek és mit ne? Sok-sok rágódás, félelem és céltalan gondolatok eredményeképpen pedig eljutottam oda, ahol most vagyok. Még így sem tudom milyen hely ez, de az biztos, hogy már nem az a fajta pokol, ahol nemrég jártam. Már talán tudok tisztán látni. Tudom azt is, hogy magamnak IS köszönhetem azt, hogy át kellett élnem az utóbbi pár nap kínjait. De mindent én sem tudhattam... mindig azt teszem, amit akkor és ott helyesnek hiszek és ha ezt később megbánom, akkor nem félek bocsánatot kérni, hiszen én is csak egy ember vagyok és mint köztudott, az emberek tévednek.

S miután az előző bekezdésemet valószínűleg rajtam kívül senki sem értheti, ezért jöjjön valami emészthetőbb. Egyedül vagyok. Megijedtem, hogy egyedül is maradok. Ez a fojtogató érzés pedig csavart egyet a léha szívemen és újra berobbantott valamit. Valami olyat, ami mindvégig ott volt és amiről tudtam jól, de a hétköznapok őrült körforgása elfeledtette velem, hogy mennyire fontos is. Szeretem Őt! Annyira Szeretem, amennyire mást még nem Szerettem ebben a korhadó világban. Nem tudom mi vár rám (ránk), nem tudom, hogy Ő mit gondol és érez. Sokszor meghalnék, hogy tudjam, de be kell látnom, hogy ez az Ő kis titka marad. De ahelyett, hogy fejtegetném a múltat és áhítanám a jövőt, maradok inkább a jelenben. Hisz ez a fontos és ennek van egyedül jelentősége az életben. Mert most élek és most vagyok itt. A holnap már irreleváns. És most mindent megadnék azért, hogy újra eltölthessek vele egy olyan unalmasnak mondott hétköznapot. Hogy láthassam, ahogy mosolyog, ahogy csipkelődik és kacéran rám pillant. Nem fordulnék be éjjel a fel felé, hanem hozzábújnék és addig ölelném, amíg nem vagyok biztos benne, hogy nyugodt és alszik. Néha annyira buta vagyok, hogy nem veszem észre a legapróbb hibákat. De jobb és szerethetőbb ember akarok lenni. Olyan, akivel bátran eltervezné az életét minden kétely nélkül. Biztonságot, nyugalmat és szerelmet akarok nyújtani neki. Olyan emberré szeretnék válni, aki sosem gyűlöli magát, hanem egészséges magabiztosságot sugároz és tudja, hogy a párja sosem akarna nála jobbat, hiszen számára nincs is jobb. Sok a hibám... de egy dologban sosem fogok változni: Abban, hogy mennyire Szeretem Őt!

Nem tudom mi kerül még ebbe a naplóba. Talán ez lesz az utolsó bejegyzés, talán ez lesz csak a bekezdés befejezése. Abban biztos vagyok, hogy van egy célom, van egy álmom és egy igazi tervem, amiért mindent meg fogok tenni. Ha sikerül elégedetten dőlök majd hátra és végre egyszer az életben el fog tölteni a teljes megnyugvás. Ha nem jönne össze... hát... azt majd akkor kitalálom.

Neked kedves fáradt szemű olvasó csak annyit üzennék, hogy ne kövesd el az emberiség legősibb hibáját: Sose vedd magától értetődőnek, hogy valaki melletted van. Sose hagyd, hogy a megszokás vagy a napi rutin elfeledtesse veled, hogy aki melletted van, az nem csak egy ember a sok közül, hanem AZ EGYETLEN ember, akinek igazán számítasz. Ne várj addig, amíg elfogy a levegőd és a szíved kihagy egy pillanatra. Szeresd nap, mint nap, hogy ne tegye fel magának a nagy kérdéseket és ne szakadhassanak el a szálak, amik a lelkeiteket összefonják. Nem a pénz a fontos, nem a siker és még csak nem is az amit nap mint nap hajszolsz. Egyedül azok a pillanatok maradnak majd meg a végén, amikor megállt egy kis időre a nyüzsgő világ és úgy érezted, hogy akkor és ott igazán szeretnek. Én tudom milyen csodálatos.

Ha már csak ennyi volt is... megérte!
c?

Beat, 2011 április 20, 1:51