Neked
Sötét az éjszaka s csontig hatol a magány,
Egy fiú ballag egyedül, keresi a lányt.
Tekintete távolba mered, mégis másutt jár,
Emlékei sétányán olykor meg-megáll.
Kitaszított lett ő, más világban él,
Éppen hogy csak lélegzik, mégis remél.
Tudja jól hiába, nincsen kegyelem,
Egyszer volt, hol nem volt... igazán szerelem.
Lassan felkel a nap, s csak áll mozdulatlan,
Életre kel a város, mindenki sürög, rohan.
Neki megdermedt az idő, benne semmi sem moccan,
Megkövült a lelke, ottragadt a pillanatban.
Kővé vált csókok súlya aggat rá terheket,
Kővé vált ígéretek fakasztanak könnyeket.
Kővé vált a szíve is, de belül talán még ép,
Dobban egyet halkan, sajog, sóhajt, remél.
Nézi a tömeget, csak keres egy arcot,
Valahol ő is épp megvívja a harcot.
Ha az életébe kerül is, újra megtalálja,
Szemébe néz még egyszer, hogy elmondja: Imádja!
Hibázhatunk bármekkorát, elronthatunk mindent,
De sosem lesz vége, amíg szeretünk, itt benn.
Szeretni, küzdeni, várni, mert csak ez az igazi kincs,
"Így vagy úgy - egy embernek önmagában semmi esélye sincs."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
