Szerelmünk Naplója

Hajnali gondolatok

A kezdet:

Hajlandó vagy-e boldog lenni a körülményeid dacára itt és most, vagy még vársz egy kicsit?

Csönd van. Csak az újra meg újra felerősödő szél hangját hallom, ahogy átsüvít a tetőcserepek közt. Odakinn hull a hó és ahogy kinézek látom ahogy az apró pelyhek kavarognak az utcai lámpa fénye alatt. Magam vagyok. Talán a betegség, talán valami egészen más miatt, de nem jön álom a szememre. Gondolataim csak egy ember körül forognak. Azóta, amióta megismertem képtelen vagyok akár egy percre is elfelejteni Őt. Különös dolog ez... a lelkem úgy kapaszkodik az övébe, hogy néha még magam is megijedek tőle. Pár órával ezelőtt búcsúztunk el. Persze csak virtuálisan. Magam sem tudom mi ütött belém, de egyszerűen nem akartam elengedni. Próbáltam direkt húzni az időt, idióta mondatokat írtam és nem akartam, hogy magamra hagyjon. Aztán mégis el kellett engednem, hisz az eszem tudta, hogy pihennie kell és hogy így gyógyulhat meg a leghamarabb. De mégis...

Ez az apró butaság ismét gondolatok ezreit indította el bennem és azóta folyamatosan csak ezek kavarognak bennem. Szeretem. Annyira Szeretem, amennyire még soha senkit. Amíg kisgyermek voltam hittem az igaziban. Láttam, hogy nagyszüleim mennyire Szeretik egymást, láttam, hogy mit képes felépíteni a Szerelem. Álmodoztam, hogy egyszer én is megtalálom majd ezt és hogy nekem is ilyen csodálatos és boldog családom lesz, mint nekik. Teltek múltak az évek és én nem találtam, amit kerestem. Emberek jöttek mentek, de én úgy éreztem magam, mint egy megdermedt lélek, akire nem hat sem a tér sem az idő. Sokszor álmodtam azt, hogy egy szikla szélén ülök, alattam egy város, tekintetem a távolba mered, én pedig mozdulatlanul bámulok előre. A felhők elsuhannak a fejem felett, az autók rohannak az utcákon, a nap felkel, majd újra lemegy, idősek halnak meg és csecsemők születnek, véget ér a tavasz, majd eljön az ősz. Minden rohan, csak én vagyok mozdulatlan ott fenn a távolban, a semmi közepén. Az életben is ugyanezt éreztem. A kezdetektől fogva tudom mit akarok. A kezdetektől fogva próbáltam mindig helyesen élni és nem tudott rám hatni senki és semmi. Tiszta maradtam. Persze ki is vagyok én, hogy ezt eldöntsem... De végig nézek a világon és látom, hogy mennyire nem illek bele. Család? Öröklött tulajdonságok? Nevelés vagy a környezet? Nem tudom mi miatt lettem ilyen, de valahol büszke vagyok rá. Bár éppen emiatt ezerszer nehezebb volt számomra az élet, mint a többieknek. Sokat szenvedtem. Úgy érzem sokkal többet, mint amennyit kellett volna, bár tudom, hogy még ez is semmi sok-sok más emberéhez képest. Nem is panaszkodom. Csak visszanézek és maguktól mozognak az ujjaim.

Első szakasz:

''Rá kell ébrednünk, hogy éppoly mélységesen félünk élni és szeretni, mint meghalni.''

A szerelmet is földöntúli csodaként képzeltem el. A mindent elsöprő erő, ami szebbé és tökéletesebbé tesz mindent. És vártam. Vártam és vártam, ültem mozdulatlanul a szikla szélén és vigyáztam, hogy ne szennyezhesse be semmi a lelkem, mert akkor nem leszek majd olyan, amilyen lenni akarok. Még most is a fülembe cseng nap mint nap édesanyám néhány mondata:

"Fiam... a Szerelem a legcsodálatosabb és legszebb érzés, az igazi kapocs, amely két szívet egy életre is képes összekötni. Ha két ember igazán Szereti egymást akkor nincs lehetetlen. Majd megérted, ha eljön az ideje. Te magad is képes vagy hegyeket elmozgatni, de ha megtalálod a másik feled, akkor a világot is megválthatjátok közösen. Ne aggódj, eljön a Te időd. És soha se add fel, mert az út rögös, a harc pedig kemény. Sokszor fog fájni. Sokszor tűnik lehetetlennek minden. De amíg a szíved tiszta és amíg mindketten ugyanazt érzitek, addig nincs az az akadály, ami ketté választhatna titeket."

Ezek azok a szavak, amik mindig visszhangzottak bennem, ha úgy tűnt nem bírom tovább. Éreztem, hogy van odakinn valaki, aki csak rám vár, bár féltem, mert tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy rátaláljak. Aztán szerelmes lettem. Legalábbis azt hittem. Találtam egy embert, aki néha adott, nem csak követelt. És azt hittem ez elég. Annyira akartam Szeretni és annyira vágytam a boldogságra, hogy beértem a legkevesebbel is, csak hogy Szerethessek. Kár volt... Minden egyes nappal csak erősödött bennem az érzés, hogy ez nem AZ. Ez nem a nagybetűs Szerelem. De én nem adtam fel. Én sosem tettem. Mindent és mindig meg akartam javítani. Mindig reménykedtem és erőmön túl is küzdöttem azért, amit helyesnek hittem. Aztán csalódtam. Kemény lecke volt. Sok-sok kórházban eltöltött nap, sok-sok lefolyt infúzió infúzió és magányos hét után magamtól álltam fel. Azt mondtam elég. Nem eshetek el. Erről szól az élet. Megpróbálom, küzdök, elbukom, majd felállok. Rengeteget hibáztam, de sosem én voltam az, aki elmenekült. Sosem én voltam az, aki hátat fordított. Sosem én voltam az, aki feladta és sosem én voltam az, akinek hazug szavak hagyták el a száját. Ha ezekre gondolok büszke vagyok magamra. Mert ember maradtam. Szilánkosra törve ugyan, de tiszta volt a lelkem. Magamba nézek és ma is látom a hegek nyomait. Örökre velem maradnak az emlékei annak, hogy mennyi fájdalom ért és tudom, hogy még rengeteg fog. Nem vagyok már naív és kisgyermek sem. Mentem tovább előre, majd csalódtam megint és megint. Sosem volt Szerelem, csak a vágyakozás az érzés iránt. Voltak emberek, akik adtak szép perceket, persze. Voltak, akik el tudták feledtetni velem egy kis időre a magányomat. Útitársak, akik az egyik megállóból a másikba kísérnek, de már a beszálláskor is tudod, hogy nem lesznek veled örökre. Szép lassan felismertem, hogy nem szabad görcsösen akarni. Nem szabad feláldozni magam és nem szabad mindent egy lapra feltenni. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok és ráébredtem, hogy halálom óráján is csak egy valaki lesz az, akivel szembe kell majd néznem: Saját magam.

Második szakasz:

"El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd."

Nem hittem már az örök Szerelemben. Nem reméltem, hogy létezik igazi. Feladtam, hogy megtaláljam azt, aki odakinn vár és elkezdtem megtanulni egyedül élni. Nagyon nehéz. Nehéz egy olyan embernek, aki fél a világtól. Nehéz, mert sosem éreztem azt igazán, hogy ide tartozom. Olyan, mintha egy idegen bolygón élnék és nincs senki, aki megértene vagy igazán ismerne. Persze voltak jobb napok. Volt mikor egész jól boldogultam és képes voltam meglátni a szépet. Egy nap apró örömeit, amik mosolyt csaltak az arcomra. Olyankor egy pillanatra eltűntek a hegek és újra kisgyermek lehettem... és szerettem élni. Egy dal, egy hang, egy szín, egy kép, egy mozdulat vagy maga a kilátás a dombtetőről egy tavaszi délután. Ez volt az én szerelmem. A pillanatok, amikor egybeolvadtam a világgal és nem fájt többé semmi. De ki is érthetné ezt? Nem volt kivel megosztani. A sok csalódás annyira keménnyé tett, hogy néha már én sem tudtam ki vagyok. Nem szerettem magam és nem is tartottam elég értékesnek arra, hogy bárki más is Szeressen. Pedig pont én voltam az, aki bőszen hangoztatta, hogy:

"Nem várhatod el, hogy addig Szeressen a másik, amíg Te nem vagy képes elfogadni magad és nem Szereted azt, akit a tükörben látsz."

Hát én nem szerettem. Bár tudtam, hogy mindig azt tettem, amit akkor és ott a leghelyesebbnek véltem mégis magamat hibáztattam minden fájdalomért, ami a múltban ért. Emberek jöttek mentek, barátok jöttek és tűntek el. Ezernyi szerelmet láttam fellángolni és ugyanolyan gyorsan a semmibe veszni, de én mindvégig csak mozdulatlanul álltam... és vártam.

Ma már ezt tanácsolom a kétségbeesett embereknek, akik a Szerelmet hajszolják:

"Ne kergesd, ne akard görcsösen. Tudod a Szerelem olyan, mint a pillangó. Ha kergeted tovaröppen és sosem éred utol, de amint megállsz egy percre és mozdulatlan maradsz rögtön a válladra száll."

Így történt ez velem is. Amikor már feladtam és nem kergettem tovább megtalált a Szerelem. Nem, nem én értem utol. Ő volt az, aki megvárta míg feladom a futást, majd lassacskán hozzám lépett. Pedig hogy próbálkoztam megtalálni. Mennyi embert ismertem meg és mennyi különböző személyiséget. Isten a tanúm rá. Társkereső oldalakra regisztráltam, az összes olyan helyen jelen voltam, ahol csak emberekkel lehet ismerkedni. Még máig emlékszem az egyik hirdetésemben szereplő mondatra:

"Nem kell, hogy tökéletes legyél... úgyis a hibáidba Szeretek bele."

Persze válasz nem jött egy sem. Pedig mindig őszinte voltam. Mégis megismertem rengeteg embert. Rengeteg nőt, akiket majd valaki nagyon Szeretni fog. De sosem én. Ezt szinte rögtön éreztem. Nem passzolt a lelkünk, nem volt meg a varázs, nem láttam a jövőt. Mert bármilyen butaság, nekem ez fontos. Ha becsukom a szemem látom-e magam mellett 5, esetleg 10 év múlva? Sosem láttam. Skalpok meg nem kellettek, én sosem vágytam erre. Mindvégig az igaz társam kerestem. Nem illettem a férfiak közé. Nem is kellettem igazán senkinek, mert túl jó voltam. Hiába ismertem meg ennyi embert, hiába próbálkoztam újra meg újra. Sokat tanultam ugyan, de ahhoz sosem jutottam közelebb, ami végül magától talált rám.

És most? Itt vagyok, eltelik lassan két óra mióta írni kezdtem és már nem is tudom, hogy jutottam el idáig. Odakinn még mindig szakad a hó és Ő még mindig kimondhatatlanul hiányzik. Képes volt eltűntetni a hegeimet, képes volt újra megnyitni a szívem rég lezárt kapuját. Ő a testemmel együtt a lelkem is érinti és én... én csak reménykedhetem abban, hogy elég leszek ahhoz, hogy Ő se adja fel soha és ne mondjon le rólam. Mert néha félek. Néha, mikor nehezebben kel fel a nap és hidegebbek az éjszakák megijedek. Megijedek, mert eszembe jut, hogy milyen volt nélküle. Milyen volt az élet, mielőtt megismertem. Mellette jobb emberré váltam. Mellette újra visszatalálok önmagamhoz és a sebeim is lassacskán begyógyulnak. És ez csoda. Számomra a létező legnagyobb. Annyi akadály van, annyi nehézség, de ami régen lehetetlennek tűnt volna, az most szinte ott sincs. Végre, életemben először nem érzem magam értéktelennek és céltalannak. Ha pedig becsukom a szemem Őt látom... Őt látom magam mellett ma, holnap és mindörökké. Micsoda nagy szavak... sosem mondok ilyet, mert ez a legnagyobb felelősség. Sokan elfelejtik, de én nem. Szerelem. Szeretem. Örökké. A három legnagyobb ígéret, amit nem dobhatok csak úgy oda bárkinek. Addig nem, amíg nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így érzem és gondolom. Egy napig haboztam csak. Csupán egy nap kellett, míg leomlasztotta bennem az összes falat és ki tudtam mondani félelem nélkül, hogy Szeretem. Nem, nem kényszerből. Szinte kirobbant belőlem. Érintések és szavak nélkül, egy nap alatt többet tudott nekem adni, mint az összes ideiglenes útitárs, akikkel néha kereszteződött az utunk. Ha vele vagyok szárnyalok. Ha rá gondolok úgy érzem nincs lehetetlen. És újra a fülembe cseng édesanyám mondata:

"Ha két ember igazán Szereti egymást akkor nincs lehetetlen. Majd megérted, ha eljön az ideje."

Igaza volt. Megértettem. Képes lennék megtenni bármit (BÁRMIT) azért, hogy sose kelljen Őt elveszítenem. Mert nem élném túl. Ha kiszakítják belőled a másik feled, akkor nincs tovább. Nincs más, csak a szellemlét. Csodák és érzések nélkül. Mert mi egymásba kapaszkodtunk. Ő megragadott engem és én megragadtam Őt. Rögtön összefűzött minket egy láthatatlan kapocs, amit csak mi ketten érzünk, hogy ott van. Tudom, hisz sokszor a gondolatait is hallom. Befejezzük egymás mondatát és megérezzük, ha baj van. Mi ez, ha nem a nagybetűs SZERELEM? Tudod, kedves olvasó, egy ilyen egy életben csak egyszer adódik. Mindig azt mondtam, hogy egy minden ember életében kell lennie egy csodának. Van, hogy többnek is, de legalább egynek biztosan. Szóval, ha még úgy érzed nem érkezett el a Te csodád, akkor ne add fel, mert biztos, hogy jönni fog. És ne félj, tudni fogod, ha megérkezik. Az én csodám Ő lett. Egy ember, akiben megvan minden, ami csodálatossá teheti az életet.

Harmadik szakasz:

"Az a legerősebb szerelem,amely meg meri mutatni a gyengeségeit is."

Nem vagyok hibátlan. Sokat tanultam, de még korántsem eleget. Hibázom majd biztos nem is egyszer. Talán néha meg is torpanok. De ha van az életben valami, amiért küzdeni fogok, akkor ez Ő. Emlékszel, hogy azt mondtam senkiért nem szabad feláldozni magam és senkiért nem szabad mindent odaadni? Felejtsd el... Egy kivétel van, akiért megéri és biztosan tudod kire gondolok. Szóval itt vagyok... gyere csak sors, gyere csak élet és küzdj meg velem. Csapj az arcomba, amilyen erősen csak tudsz, vesd be ellenem minden fegyvered, amid csak van, de tudd: Én nem hátrálok meg. A végén pedig én kerülök ki győztesen és hidd el: Mindvégig boldog leszek!