Szerelmünk Naplója

Emlék-özön

Aludni próbálok, de nem megy. Egyszerűen annyi emlék zsong a fejemben, hogy nem hagynak egy szusszanásnyi időt sem. Nem tudok és nem is akarok küzdeni velük, mert ilyenkor más világba lépek. Egy csodaszép álom-valóság világba.
Csak most fogom fel valójában, hogy mennyi csodát is éltem át, mióta Veled vagyok. Az agyam önálló életet él már jó ideje és csak pörgeti, pörgeti az emlékeket, de még mindig nincs vége. Úgy érzem nem is lesz soha.

Emlékszel, mikor először találkoztunk? Remegett kezem-lábam, de a buszon meghallgattam a zenét, amit nekem készítettél és minden félelmet elmúlt... egy időre. Mert amint beérkezett a busz és nyíltak az ajtók én rögtön megpillantottalak és azonnal pánikba estem. "Mi lesz most? Mit mondok majd neki? Meg sem fogok tudni szólalni. Mi lesz, ha nem tetszem neki? Mi lesz, ha nem ilyennek képzelt el? Mindent el fogok rontani. Istenem, de gyönyörű. Már közelít is felém. Nekem végem." És jól éreztem. Abban a pillanatban végem volt. Abban a percben, amikor az elbaltázott puszim a szádon landolt és csók lett belőle - na akkor tudtam, hogy nekem örökre végem. Akkor pecsételted meg a sorsom és tettél "szerelem-beteggé". A többi már csak ráadás. Az összebújás hazafelé, az egyre forróbb csókok, az ölelések és a mindent elmondó sóhajok. Kiskorom óta ilyen Szerelemről álmodtam és Te megadtad nekem.

Emlékszel, hogy nem volt köztünk akadály soha? Ezer meg ezer átszállással, fél napos utazással, lekésett járatokkal és rengeteg izgalommal, de mindig repültem feléd. Már előtte való nap képtelen voltam aludni, bármikor is feküdtem le, mert jólesően összeszorult a gyomrom és tudtam: Már csak pár óra és újra Veled lehetek. Ez az érzés azóta sem múlt el és sosem fog azt hiszem. Emlékszel, mikor lekéstem a győri buszt és felhívtalak? Akkor keltettelek fel, azt sem tudtad hol vagy, de én felhívtalak, mert menni akartam. Azt mondtad menjek haza, majd találkozunk máskor. De nem! Én hajthatatlan voltam. Azt hiszem majdnem 12 órát utaztam. Kétszer annyi helyen szálltam át és órákat vártam a csatlakozásra. De menni akartam, mert ölelni és csókolni akartalak. Napokat, heteket, hónapokat utaznék át ezekért a csodálatos percekért. És a búcsú? Összebújtunk mikor megcsörrent az ébresztő és úgy szorítottuk egymást, hogy szinte már eggyé váltunk. Könnyes szemmel szálltam fel a hajnali járatra és láttam, hogy Te is könnyezel. Tudtam, hogy nem bírom sokáig nélküled. És ismét repültem feléd, ahogy tudtam.

Emlékszel, mikor kivittetek Ausztriába? Életem első külföldi élménye. Azóta sem voltam sehol másutt és azt hiszem nagyon sokáig nem is leszek. Neked talán nem maradt meg olyan intenzíven, de én sosem felejtem el. Olyan érzés volt az nekem, mint amikor a kisgyerek először ül fel a hullámvasútra. Egy álom vált valóra és ezt is neked köszönhettem.

Emlékszel, mikor Odint hoztuk el? Annyira féltem, hogy valami baj lesz. Hogy előre ugrik, hogy bepánikol, hogy ugatni kezd vagy megtépi Pisti kocsiját. Fél óránként megálltunk, mert az a dinka kutya nem bírt magával és csak húzott-húzott a pórázon téged is, engem is. De milyen jókat nevettünk. Ette a havat teli szájjal, úgy élvezte a szabadságot, mint én Ausztriát. A végén pedig mikor hazaértünk elégedetten fújtam ki magam, mert tudtam, hogy két lelken is segítettem: Rajtad, hogy a kutyád olyan helyre kerüljön, ahol szeretik és rajta is, mert nálunk jobb gazdát keresve sem találhattál volna neki. Persze Ő mindig a Te kutyád marad. Ha rá nézünk mindig Te jutsz az eszünkbe. És ha hiszed ha nem, ő is keres folyton. Talán ezért hord haza ennyi mindent. Azt hiszi, hogy ezzel majd büszkévé teszi a gazdáját és újra Dinkának vagy Popinak fogja szólítani.

Emlékszel mennyire szerettük az állatokat? A kezdetektől fogva mindig körülvettek minket. Kezdődött Odinnal, a szeleburdi kutyával, aki a legelején mindig húzott-harapott, még a lábam is meghágta. Aztán jöttek az itteni kutyák, a cicák és végül Poci. Emlékszel még a kis Mancsura? Milyen kis vékony, csipás elveszett kiscica volt? Azt hiszem nem mi választottuk őt, ő választott minket. Hazaúton végig aludt a dobozban, mert simogattad és tudta, hogy jó kezekben van. Nem sírt, nem nyávogott soha. Tudta rögtön, hogy hazaérkezett. Hamarosan megismerték a szatyrok is, mert mindbe beleköltözött. Aztán megszülettek Bogyiék. Emlékszel még Pitekuszra? Csak én adhattam neki ilyen hülye nevet, ki más? De mennyire szerettük. Hogy fotóztad mindig és ő pedig milyen ügyesen pózolt. Mászott a laptopokon, be a kocka szekrénybe. Majdnem megsirattuk, amint elvitték. És a kis Bogyóra emlékszel-e? Elfért a tenyeredben és úgy nézett ki meg se marad. Most mégis mekkora kandúr lett belőle. Csak az én hasamra ugrott fel mindig, de ma is előttem van, hogy mekkorát nevettél rajta, mikor először merte végrehajtani előtted is. Hát amikor Mancsut oltották? Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Csapta magát mindenhez, fújt, karmolt, nyávogott. De Te akkor is itt voltál velem. Végül megnyertük Pocit. Én nem tudtam el merjük-e hozni, de rád néztem, láttam, hogy hogy nézel erre a kis jószágra és rögtön tudtam, hogy ez nem kérdés többé. Ő is a családunk tagja lett.

Emlékszel a sok filmezésre? Mennyi sorozatot és filmet néztünk meg együtt. Az összes Grace Klinikát, szinte az összes harmadik Műszakot. Összebújva, a francia ágyon fekve. Elkezdted a Gleet és én azt is néztem veled. Elkezdtük a Vámpírnaplókat és az is közös sorozattá vált. És a filmek? Annyi de annyi filmet láttunk már. Volt, amit Te mutattál, volt amit én ajánlottam. Tudom akkor azt mondtam nem nézek meg egy filmet kétszer, de ma mindent megadnék azért, hogy az összeset újra megnézhessem Veled.
És az esték? Sosem mondtam azt hiszem, de hányszor ébredtem fel csak azért, hogy megnézzem itt vagy-e? Hányszor keltem fel arra riadtan, hogy mi van, ha ezt az egészet csak álmodom. De balra néztem és láttam, hogy békésen ott szuszogsz. Abban a percben az összes gondom elszállt. Volt, hogy betakargattalak. Volt, hogy öntudatlanul közelebb bújtam és olyan is akadt, hogy a kezed simogattam, amíg el nem aludtam én is. Veled aludtam utoljára jót. Ott nálatok. Azóta valahogy nem megy.

Emlékszel a sok közös útra? Kevésnek tűnt, mégis mennyi volt! Hányszor mentünk Csongrádra, Szentesre vagy akár csak ide a boltba. Ez mind nagyon hiányzik. A napi rutinok, a közös nagy bevásárlások. Emlékszel, mikor eladtam a szervert és Te jöttél velem? Eladtam inkább, mert kihajítottál volna vele együtt, amikor bekapcsoltam :D Olyan hangja volt, mint egy rakéta turbinának és én tudtam, hogy ez nem maradhat. Elvittük és Te ott voltál velem. Jött helyette anyuéknak egy gép és azzal is mennyit szenvedtem. De Te akkor is itt voltál. Emlékszel, mikor lementünk a halastóra és Te végig fényképeztél? Mennyi jó kép született. És télen? Azokat a képeidet is mindig csodáltam.

És arra emlékszel-e, amikor kacéran rám néztél és eldöntöttük, hogy lemegyünk a tanyára? Vagy amikor őrült meleg volt és elhatároztuk, hogy kimegyünk mamámék házához aludni. Csak mi ketten. Csattogtak a papucsok a köves úton az éjszakában és egy lélek nem járt az egész úton, csak mi. Olyan csönd volt a házban, hogy olyat azóta sem hallottam. Csak a szívdobbanásaink hangja törte meg a csendet.
Emlékszel a nagy sóhajokra? A közös éjszakákra? A gyertyafényre, a romantikára? Kevés volt, tudom, de mind bennem él. Mostani fejjel már ezt is másképp csinálnám. Sokkal több időt szentelnék ezeknek. Sokkal boldogabbá tudnálak tenni, az élet minden területén.

Emlékszel, mikor megismerkedtél Józsival? Csak vele értetted meg magad igazán és én örültem, hogy végre van valaki, akit mindketten a barátunknak tudhatunk. Mennyi őrültséget éltünk át így hárman is. Mennyi közös élmény, nevetés, aranyköpés és átvigyorgott este. Amikor vízipipáztatok, amikor egymást ugrattuk viccesen. A sok kép, amit készítettél mind itt él bennem. Ő most kórházban van és fél. Nem azért, hogy mi történik vele. Fél, hogy elveszíti egy igaz barátját. Mert azokat nem osztogatják csak úgy. Tudja ő is, hogy jó csapat voltunk mi együtt és fáj neki is a tudat, hogy ez véget érhet. Nekem pedig az fáj, hogy akkor este megbántottalak titeket. Hidd el sosem fogom megbocsátani magamnak. Az csakis az én hibám volt, senki másé. Örök lecke marad.

Emlékszel a sok tervre? A sok célra és álomra, amit közösen szőttünk? A sok weblapra, amit együtt készítettünk el? Melletted mennyit tanultam és Te is mennyit tanultál mellettem. Nem volt még ember, aki így kiegészített volna, ahogy Te tetted. És hittem, tudtam, hogy egyszer közösen még sokra fogjuk vinni. Szabi nélkül. A saját erőnkből.
Emlékszel, ahogy a szervergépet vittük másik terembe? Te akkor is ott voltál és fogtad a kezem. És amikor leállt vagy nem működött? Én rohangáltam, mint pók a falon, olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Tévedésből téged bántottalak meg félelmemben, de Te mégis kitartottál, biztattál és azt mondtad: "Nem lesz semmi baj!" És ekkor erőre kaptam és egy varázsütésre megoldottam a dolgokat. Tudd, hogy nélküled nem sikerült volna. Nem lett volna elég erőm hozzá.

Arra is biztos emlékszel, amikor beütött itthon a krach... állt a bál, én kikészültem és Te fogtad a kezem. Szembe szálltál a családommal is, ha kellett, csak hogy engem óvj. Anyu azóta is emlegeti azt a pillanatot. Azt mondta olyan tűz égett benned, amit mindig is látni szeretett volna annak a nőnek a tekintetében, aki egyszer a párom lesz. Mert ebből tudta, hogy tényleg fontos vagyok neked. Hogy értem a tűzbe mennél, ha kell. És én is tudtam. Volt, hogy együtt sétáltunk ki mamáékhoz anyut keresni, de akkor is csak biztattál, mert láttad, hogy egyedül nem bírtam volna ki. Hányszor kapaszkodtam beléd Istenem hányszor? Hányszor buktam volna el nélküled? Már megszámolni sem tudom. Az agyam csapong, az emlékek kisfilmje pedig csak pereg és pereg tovább.

Emlékszel, mikor tanítottalak zenélni? Olyan édesen húzogattad a keverőn a potmétereket. Aztán mindig elpirulva közölted, hogy ne hallgatózzak és ne nézzelek, mert zavarba jössz tőle. És amikor tanítottalak Abletont kezelni vagy éppen CSS-t és HTML kódot írni? Égtem a vágytól, hogy én is adhassak végre valami olyat, amit nem anyagi léptékben mérnek. Adni akartam valami olyat, ami örökké veled marad az életed során. Tudást, élményt, emlékeket. Remélem sikerült. Remélem még lesz alkalmam sokszor ennyit is adni. Olyan dolgokat, amikért egy fillért sem kell fizetni. Dolgokat magamból, az életemből, a jelenemből és a jövőmből.

Ránézek a plakátra és eszembe jut a sok Graffitis élmény. Mikor fotóztál. Mikor Krisztián leöntötte a géped vörösboros kólával. Mikor becsiccsentve odajött hozzánk, ránk mosolygott széles vigyorral és azt mondta: "Fiatalok, a szerelem a legszebb dolog a világon! Szeressétek egymást nagyon, mer' más nem számít. Most meg Feri lépj oda a párodhoz és csókold meg, mert megérdemli". Ezt mondta. Szó szerint. Még engem is meglep, hogy emlékszem. De minden itt van bennem.

Emlékszel a sok kockaságra? Hogy mindent meg tudtunk oldani együtt, ha igazán akartuk? Szereztünk neked ingyen egy asztali gépet, mert addig ügyeskedtünk, hogy sikerült megoldani. Szereztünk HDD-ket, átalakítókat, szoftvereket és még telefonokat is. Függetleníteni kellett? Sosem volt akadály. Addig bújtam a netet és addig okoskodtam, amíg végre nem sikerült. Csak azért, hogy lássam az arcodon a boldogságot. Csak azért, hogy lásd mennyire Szeretlek. Épültek a jobbnál jobb weblapok, készültek a jobbnál jobb rajzok, grafikák, fotók, digitális portrék és boldog volt a lelkem, mert láttam, hogy kreatív vagy, alkotsz és szárnyalsz. Mindig csak ezt akartam. Hogy alkoss, hogy az légy, aki lenni akarsz. Sosem akartam megkötni a kezed, SOSEM AKARTALAK MEGVÁLTOZTATNI! De néha rosszak voltak az eszközeim, néha pont azzal tettem rosszat, amivel boldogságot akartam adni. Hidd el, úgy Szeretlek, amilyen vagy. Nem kell, hogy változz, nem kell, hogy más legyél. Mert bárhogy is telt az idő, bármerre is változtál, ugyanannyira Szerettelek mint a legelején. Néha elfelejtettem kimutatni, néha hülye voltam és naív. De mindvégig igazán Szerettelek! Kérlek felejtsd el azt, aki akkor voltam. Ő már nincsen. Meghalt bennem aznap, amikor azt éreztem elveszítettelek. Azóta született valaki más. Valaki, aki ég a vágytól, hogy bebizonyíthassa mennyi mindent is tanult az előző életében.

Úgy érzem az emlékek sosem érnek véget. Emlékszel, amikor összekaptunk és mindketten a lakás más szegletébe szaladtunk. Egyikünk sem akart engedni, egyikünk sem akarta feladni a saját igazát. Makacsok voltunk és büszkék. Önfejűek és Szerelmesek. Sokszor Te "adtad fel" és jöttél vissza hozzám, néha én nem bírtam már nélküled. De ezekben a pillanatokban mindig az volt a közös, hogy csodálatos érzés volt elmosolyodni utána és újra átölelni egymást. Érezni, hogy bár vita volt és talán még ott is van a levegőben, de van mellette más is. Az őszinte Szerelem! És talán furán hangzik, de néha jól esett vitázni, mert csodálatos volt minden békülés. Néha könnyekkel, néha nevetéssel. De csodálatosak voltak. Hányszor, de hányszor folytottam el a könnyeimet az ilyen békülések után? Átöleltelek és egyszerűen csak kibuggyant. De mire elengedtelek már ügyesen le is töröltem, hogy ne lásd. Te pedig azt hitted sosem sírtam. De igen, nem egyszer. Legtöbbször örömömben, mert nem tudtam kifejezni, hogy mennyire boldog is vagyok, hogy vagy Te nekem.

A nevetések, a sírások, a levelezések, a közös vacsorák és reggelik. A mosogatások, a közös fürdések, a közös alvások, a közös séták. Az elalvás előtti "szeretlek-csókok". Az agyam egyre nagyobb fordulatszámon pörög, ontja az emlékeket és ennek tényleg nem lesz vége soha sem. Egy ember élethez képest semmi volt még csupán, mégis nekem ez lett a minden. Szédítő már most és milyen lenne később? Tudom, hogy csodálatos. Nehézségekkel teli, olykor félelmetes, de igazán csodálatos! Évtizedeket is képes volnék leélni veled. Nem így! Teljesen máshogy, teljesen másképp, teljesen más módon. Mert így csak megfojtanálak, így csak megfojtanánk. De tudom, hogy amikkel elrontottuk, azok valójában nem gondok... csupán két naív Szerelmes fiatal kezdő ballépései, amiken könnyedén lehet segíteni. Csak kérlek hagyd! Adj esélyt, hogy minden más lehessen. Ne higgy a szavaimnak, mert csak szavak. Ne higgy nekem sem, ha nem akarsz. De hagyd, hogy bizonyítsak. Akkor minden világossá válik.

Most pedig úgy fekszem le, ahogy mindig is tettem melletted. Talán így sikerül megállítani a gondolataim folyamatos pörgését.

- Jó éjt Szivem!
- Jó éjt! *Te, csalódott hangon*
Pár másodperc csönd.
- Jaj Te, tudod, hogy nagyon Szeretlek *Én, ellágyuló, kedves hangon*
- Én is nagyon Szeretlek! *Te, ellágyuló, kedves hangon*
- Adj egy csókot, mert holnap korán kelünk!
Odafordulok, Te megcsókolsz, én visszacsókolok.

Most is érzem a számon. Hogy is felejthetném el.