Angyalomnak

Angyalom! Én mindig csak így tekintettem rád. Számomra sosem a sötétséget jelentetted. Sosem a mélybe húztál. Akár hányszor csak megláttalak, felkelt a nap és véget ért a sötét éjszaka. Sosem a félelmet, a halált és a rettegést hoztad az életembe. Ha féltem - azt magamnak köszönhettem. Ha rettegtem - magam keltettem itt benn rettegést. Ma már tudom, hogy csak őszinte voltál velem. És ha lecsupaszítjuk a dolgot, nem találhatunk ebben hibát. Hisz Szerettél (bár csak mondhatnám, hogy Szeretsz!). Mindvégig igazad volt abban, hogy akit Szeretünk, annak sosem vagyunk képesek a szemébe hazudni. Te sem tetted. És ezt köszönöm! Idő kellett hozzá, de már látom, hogy nem bántani akartál, csak hű voltál ahhoz, amiben hittél és amit ígértél.
Ne kínozd magad, nem kell. Itt vagyok, élek! Egy csodának tartom már azt is, hogy te is itt vagy és újra megtaláltál engem. (Igen, ez valóban csoda. Talán Te is látod. Ha elveszítjük egymást, mindig megtaláljuk a közös utat valahogy. Lehet kinevetsz, de ez számomra csoda. Senki más nem találta az utam és én sem az övét. De a mi utunk sosem vezet túl messzire egymástól). Nem hittem volna, hogy egyhamar elolvasod a gondolataimat, de nem is ez volt a célom. Csak akartam, hogy tudd, hogy számomra ez NEM csak egy Szerelem a sok közül. Nem olyan, amit majd elfúj a szél és jön helyette másik. Azt akartam, hogy ha majd évek múlva visszanézel és talán eszedbe jut ez a blog, akkor lásd, hogy én mindvégig igazán Szerettelek. Hogy sosem a harag, a düh, a gyűlölet vagy a félelem volt a szívemben, hanem valami egészen más. TE! Sosem mondtam le rólad. Sosem fogok.
Azt hiszed mindent elrontottál, de ez nem igaz! Semmi sem változott. Mindenki aggódik érted, mindenki Szeret és mindenki vár rád. Még most is féltenek. Soha senki nem várta el, hogy tökéletes legyél és bár tudom, hogy mégis mindig meg akartál felelni, mégsem kellett tenned semmit. Már akkor megfeleltél nekik, amikor legelső alkalommal félénken beléptél a bejárati ajtón. Tegnap hallgatóztam picit. Odalenn a konyhában egész este azt beszélték a többiek, hogy vajon ők rontották-e el? Az ő makacsságuk miatt hagytál itt engem? Hogy nem kellett volna ennyire erőltetniük a dolgokat és ekkora nyomást gyakorolniuk rád. Mondták, hogy nem vagy rossz ember. Azt is látták, hogy mennyire igyekeztél. De ahogy ők is, úgy én is elfelejtettük, hogy veled másképp kell bánni. Te törékeny vagy. Pont, mint egy igazi Angyal.
Tisztán látom már mikor és hol hibáztam a legnagyobbat. Mikor ott voltam, még nem láttam. Akkor még nem tanultam meg azt, amit mostanra tudok. A társad, a párod voltam és valóban láttam, hogy szenvedsz és rossz neked. De hagytam, hogy más dolgok legyenek a fontosabbak, azt hittem kitartasz még, mert mosolyogtál és nevettél. De te szép lassan összeroppantál, csak nem mutattad, mert nem akartad, hogy fájjon nekem. Én pedig nem néztem az álarc mögé. El sem tudod hinni, mennyire sajnálom! Akkor és ott meg kellett volna ragadnom téged, felszállni az első vonatra, hazaérni, egy csókot nyomni a szádra és azt mondani: "Ne aggódj többé, már itthon vagy. Tudom, hogy erre van szükséged. Maradj, ameddig akarsz, én pedig itt leszek veled, nem hagylak egyedül". Ezt kellett volna tennem. De akkor még nem tanultam meg ezt a leckét. Ma már tudom. És sosem fogom elfelejteni.
Úgy érzem kellett ez a pofon. A földre kellett zuhannom, éreznem kellett, hogy fáj... mert csak így voltam képes azzá válni, akinek eddig is lennem kellett volna. Most érzem, hogy megtanultam a leckét. Hogy átlátom már a nagy képletet és ismerem az eddigi ismeretlent. Tudom, hogy az, aki most vagyok ezerszer boldogabbá tudná tenni Őt, mint az, aki régen voltam. TUDOM! Sosem voltam eléggé magabiztos és ez nem is arról szól. Egyszerűen valami magasabb erő súgja nekem, hogy végre készen állok a feladatra. Érzem. Remélem Ő is érzi. Éreznie KELL! Hisz köztünk nem átlagos kapcsolat van. A mi lelkeink több ezer évesek. Idősek. Mások. Rengeteget szenvedtünk és éppen ezért nem engedjük el egymást soha. Mert minket csak a másik érthet meg teljesen.

Azt mondod Te vagy a Sötét Angyal. Én pedig azt mondom én vagyok a megmentőd: [LINK] Különös. Mintha még az írásainkban is egymást keresnénk. Egy sötét angyal, akitől mindenki retteg, akit elkönyveltek a sötétség szolgájaként és mégis... odabenn egy mindent túlragyogó lélek lapul, aki csak Szeretni akar, aki csak le akarja vetni az álcáját egy pillanatra és szeretne elveszni az életben pont úgy, ahogyan mások. Senki sem érti, senki sem látja. Csak egy másik "szuperhős", aki ugyanezt érzi valahol távol. És én megmentelek. Én letépem a sötét köntösöd és nappallá varázsolom a sötét éjszakákat. Hagyd, hogy elraboljalak egy kicsit, hogy megmutathassam a másik világot. Nincs vesztenivalód! Kérlek ne félj tőlem. Először talán nem látod majd, de én is pont olyan vagyok, mint Te!

Tudom, hogy fáj a lét, tudom, hogy kísért a múlt. Sosem hitted, de mindig én voltam az, aki valóban átlátta a dolgokat és mindig megértett. Tudtam mi van benned. Most is tudom. Látszik a szemedben és talán örökké látszani is fog. Anyu is ezt látta meg legelőször az első képen, amit mutattam neki rólad. Azt mondta: "Tényleg gyönyörű ez a lány... de van a szemében valami rejtett fájdalom". Fogalma sem volt, hogy mennyire ráérzett a dolgokra. Tudom, hogy rengeteg ember hiányzik. Sokakat elvesztettél, sokak csak távol vannak. Tudom, hogy ahogyan én, úgy Te sem tudtad igazán hogy kezeld ezt. Vannak, akik nem jönnek vissza. És ezért haragszunk az életre, a többiekre, a sorsra, a halálra és legfőképpen magunkra. Mi itt vagyunk. Ők miért nem? Igazságtalannak érezzük, mert nem érdemeltük meg, hisz mi mindig jó emberek voltunk. Miért azokat veszik el tőlünk, akiket szerettünk? Ahogy felnövünk az élet a gondtalan játékból és az örömteli, önfeledt napokból egyre inkább szenvedéssé válik. Egyre több lesz a gond, egyre kevesebb az önfeledt játék és óra. De ezzel nem dacolhatunk. Minden a vesztébe rohan, mindenki a neki kiszabott úton halad a célja felé. Bármennyire is fáj, ezen nem változtathatunk. Csak annyit tehetünk, hogy amíg mi ki nem szállunk a nekünk szánt megállóban, addig élvezzük és próbálunk olyan emberekkel utazni, akik szebbé teszik az utunkat és képesek elfeledtetni azt, hogy hova tartunk. A végállomáson nem változtathatunk. De hogy hogyan jutunk el odáig az csakis rajtunk áll. Tudom ez nem segít és nem boldogít, de nem is ez volt a célom. Csak tudd, hogy én mindig is értettelek. Mindig is tudtam, amit azt hitted, hogy nem. Beléd láttam, mert Te hagytad. És azóta is beléd látok nap, mint nap. Engem nem veszítettél el. Engem sose fogsz. Másokat nem pótolhatok, de jó útitárs vagyok. Nem hiszed? Tegyél próbára!

Tudom, hogy félsz, tudom, hogy annyi minden zsong most benned, hogy még Te sem tudod egyszerre átlátni. Káosz, hangos zsivaly, érzéskavalkád. Tudom. Vannak dolgok, amiket csak Te tudsz helyre rakni. Vannak akadályok, amiken nem vezethet át senki, csakis Te, saját magad. De szerencsére vannak olyanok is, amiken nem kell egyedül átverekedned. Ezeket megtehetjük közösen is. Én készen állok rá, hogy megfogjam a kezed és osztozzam minden egyes akadályban, amit csak eléd állít az élet. Mert (és ezt sose felejtsd el!) NEM KELL EGYEDÜL KÜZDENED! Mindenben nem segíthetek. De enyhíthetem a terheidet. Tudom azt gondolod, hogy ezek a te gondjaid, neked is kell megoldani őket. Szinte hallom, ahogy a lelked válaszol. De ez már nem így van. Jöjjön bármilyen gond vagy akadály is, az ugyanúgy az enyém is, mint a Tiéd. Én már nem önzően tekintek a világra. Nem azt akarom, hogy nekem legyen jó és rajtam legyen kevesebb teher. Azt akarom, hogy rajtad segíthessek, mert azzal magamon is segítek. Ha mosolyogsz, többet ér bármilyen földi kincsnél. Ha kicsit könnyebben lélegzel, már boldog vagyok. Mert én - érted vagyok.

Azt írod:

Szeretni akartam, de képtelen vagyok rá, mert akit én szeretek, azt folyamatosan bántom és nem akarok senkit sem bántani. Nem akarok többé Sötét Angyal lenni... Nem akarok a terv része lenni... "

Én pedig azt válaszolom: Bánts! Kérlek, csak bánts még! Mert ez nem fájdalom. Ez sosem volt az. Érezni, hogy vagyok valakié, hogy tartozom valakihez. Érezni, hogy van társam, van célom és van jövőm. Ha fájt is - az boldog fájdalom volt. Mert minden egyes sajgó érzés mögött ott volt a jóleső boldogság, hiszen nem létezne fájdalom, ha nem lenne Szerelem, ami kiváltsa. Imádtam a "fájdalmat", amit okozol, mert ez tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül. Tudatta, hogy az élet gondjai ugyan itt vannak bár, mégsem egyedül harcolok. Fájjon, csak fájjon. Ettől leszek jobb és erősebb. Fájjon, csak fájjon! Ettől tanulok meg igazán Szeretni. Nem akarok fájdalom nélkül élni, de meg akarom becsülni a napokat, amikor semmi sem fáj. És a legtöbb ilyen napot Neked köszönhettem. Senki másnak. Nem akarok tökéletes, rózsaszín, boldog életet. Ilyen nem létezik. Valódi életet akarok, ahol rengeteg ugyan a fájdalom, de mindig van menedék. Mindig van igazság, hűség és Szerelem. Ahol a lelkeink minden nap "szeretkeznek". Mert ők boldogok, hisz nekik csak annyi kell, hogy létezzenek egymásnak.

Azt írod nem akarsz sötét angyal lenni, nem akarsz a terv részévé válni. Hát Angyalom, figyelj most rám jól! A köpenyed csak Te tudod levetni, de én megmutathatom, hogyan. Nem veszett el semmi, minden ott van még, benned, bennem, a világban. Az lehetsz, aki akarsz, az vagy, aki odabenn vagy. És én sosem a sötétséget láttam (ott van, de nem az vezet), én megláttam azt, akit valójában rejt a lepel. Talán nem látsz, de én is ott vagyok. Ott élek benned, ott vagyok mögötted. Óvlak, vigyázlak és sosem mondok le rólad. Hiszem, hogy tudni fogod mi a helyes. Tudom, hogy megtalálod a kiutat és újra meglátod majd a fényt. Én pedig világítok neked töretlenül, mutatom az utat, hogy amint kiérsz, rögtön átölelhesselek, mert ijesztő lesz a nagy világ.

Ha most beleborzongsz miközben olvasol ne ijedj meg. Csak én vagyok. Ott állok mögötted és a válladra teszem a kezem. A lelkem a lelkedhez ér, megérint a semmi - és a minden. Az érzéseim benned vannak - s te bennem. Ennyi kell csak - mert semmi más... nincsen!

L'amor che muove il sole e l'altre stelle.