Szerelmünk Naplója

"Tell me how I'm supposed to breathe with no air..."

Két kritikus pont van a napjaimban. Az egyik a hajnal, a másik az ébredés (már ha sikerül aludni 1-2 órát). Mind a kettő pokolian nehéz, sosem gondoltam volna, hogy ekkora erőfeszítésbe fog kerülni az, hogy felkeljek és találjak valami olyat a napban, amiért megéri elindulni. Ha sikerül felállnom, akkor gyengének és erőtlennek érzem magam és valami láthatatlan erő húz visszafelé.

Két dolog történik még velem ébredéskor. Vagy rémálmaim vannak vagy csodálatosak. És mind a kettő pokoli érzés. A múltkor azt álmodtam, hogy a saját hibámból halt meg egy ember és senkit nem okolhattam, csak magam. Ennél már csak az volt a rosszabb, mikor az egyik családtagom fejbelőtte magát és annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam beütni a mentők telefonszámát az érintős telefonba. Ezért csak összerogytam a sarokban és könyörögtem, hogy ájuljak el vagy mentsen meg valaki. Ekkor életemben először, sikoltozva ébredtem, Anitáék rohantak át, hogy mi történt. És én zihálva, izzadtan remegtem az ágyban és percekig fel sem fogtam mi a valóság és mi nem. Sosem kívánom ezt senkinek.

A másik eshetőség, hogy csodálatosak az álmaim. Ilyenkor kivétel nélkül, csak Róla álmodom. Lehet, hogy csak egy csók, egy ölelés vagy egy mosoly, de annyira valóságosnak tűnnek minden egyes alkalommal, hogy szinte már a saját bőrömön érzem. Érzem az illatát, a bőrének a puhaságát, a csókjának az ízét és a szívem rögtön hevesebben kezd verni. És ezzel semmi baj sem lenne... de ezek csak álmok. Emlékek. És ha felébredek rögtön kapkodom a fejem, hogy hol van, hova tűnt? És tudod, az a pillanat, amikor ráébredsz, hogy csak álmodtad... akkor törik össze minden alkalommal újra meg újra a szívem.

Csakis azért írom ide ezeket, mert ha nem adom ki magamból, akkor minden sokkal nehezebb. Most pedig nincs senki, aki meghallgatna vagy akit érdekelne. Csak ez a blog van nekem. Olyan, mintha egy élő személy lenne. Itt békét találhatok. Sajnálom, hogy régen nem foglalkoztam vele eleget. Nem osztottam meg itt minden örömöm. Pedig mennyi, de mennyi volt. Mennyire boldog voltam a Szerelmem mellett. És félek nem is tudta, hogy minden nap milyen hálás voltam neki, hogy szeret és hogy mellettem van. Sosem volt még ember az életben, akitől ennyit kaptam volna és aki ennyire Szeretett volna a rengeteg gondom és problémám ellenére is. A fura az, hogy ahogy telnek a napok egyre kevésbé haragszom rá. Ehelyett az érzés helyett egyre inkább nézek a múltba és ahogy megteszem mindig újabb és újabb hibát találok magamban. Az utóbbi napokban pedig már csak azzal törődtem, hogy átgondoljam mik is voltak a legnagyobb hibáim. Mert voltak. Rengeteg. Akkor kezdtem elrontani mindent, amikor feladta értem a családját, az otthonát és ide költözött. Én pedig a legeslegrosszabb társ voltam abban az időben. Nem gondoltam bele, nem láttam át. Természetesnek vettem mindent és hagytam, hogy a mindennapok gondjai legyenek az elsők a társam helyett. Elfelejtettem kimutatni, hogy a napjaimban csak Ő volt az egyetlen szép dolog. Persze, hogy nem érezte mellettem akkoriban nőnek magát, mert én sem úgy viselkedtem, mint egy férfi. Most nyílik csak fel a szemem, amikor elzárva a külvilágtól csak én vagyok és a gondolataim. Újra meg újra rádöbbenek arra, hogy mekkora barom voltam. Nyugtatgatom magam, hogy nem tudhattam előre és hogy még nekem is új volt ez az egész... de ha emiatt veszítem el örökre, akkor sosem fogok megbocsátani magamnak. Mert én vagyok az az ember, aki talán a legjobban tudja a földön, hogy mennyire meg kell becsülni az igazi szerelmet és a hű társat, erre tessék. Azt hittem, hogy jót cselekszem, de ehelyett leromboltam mindent. Pedig Isten a tanúm, hogy nem akartam bántani. Csak azt akartam, hogy előre haladjon az életünk és ne azon kelljen minden nap aggódnunk, hogy honnan szerzünk 500 ft-ot. Talán néha túl erőszakos voltam, talán néha túl gyengéd. De mindvégig az volt a szándékom, hogy ő sose érezze, hogy valami hiányzik, hogy sose kelljen más miatt aggódnia. Ezért szerettem volna, ha talál valami neki való munkát. Rettegtem attól, hogy egyszer én is csődöt mondok és nem fogom tudni megadni neki azt, amire szüksége van. És ebbe a saját magam elé állított akadályba roskadtam bele szép lassan, mert minden nappal csak nehezebb volt. De nem mutattam, nem akartam, hogy lássa. Azt akartam, hogy legalább neki ne kelljen még emiatt is aggódnia. Mert így is túl sok teher volt a lelkén és milyen társ vagyok én, ha nem könnyítek rajta, hanem inkább még rá is pakolok?

El kellett volna rabolnom. Meg kellett volna ragadnom, ki a szobából, ki a házból és csak menni, menni, menni bárhova. Ma már tudom. De miért csak most? Ezer meg ezer lehetőség volt van és lesz is, de én elfelejtettem mennyire fontosak is ezek. Az igazi randik, a romantikus esték, a közös séták, a fényképezések és az autózások. Mindent hagytam elveszni. És most először az életemben úgy érzem igazán utálom ezért magam. Itt a nyár, szinte hívogat, ha a gépre nézek elkap a rosszullét, mert annyira nem bírok már a négy fal között létezni. És mikor felnyílt a szemem és rádöbbentem mindenre, pont addigra maradtam egyedül. És így nem marad más, csak a négy fal és a magány. Valahol tudom, hogy megérdemlem. Valahol azt is, hogy csak magamnak köszönhetem. De remélem kaphatok valaha mindezért feloldozást. Mert tudom, hogy nem az a baj, ha hibázunk. Az a baj, ha nem ismerjük be vagy nem akarunk változtatni a hibáinkon. Én ott csúsztam el, hogy minderre későn jöttem rá. És így hiába is jött a megvilágosodás... senkit nem érdekel már, hogy mennyi minden értékelődött át bennem és hogy mennyire akarok küzdeni. Ha az ember elveszti a bizalmát a másikban, akkor talán sosem kaphatja vissza. De itt van még bennem a remény. Talán még gondol rám és talán még valahol mélyen bízik még egy kicsit bennem. És az emberekkel nem lehet játszani, ezt én tudom a legjobban. De ha ad még egy esélyt valaha, akkor azzal élni fogok és sosem okozom neki csalódást többé. Persze ezek nagy szavak, lehet majd hibázom valami másban. De nem fogok félni többé beismerni a hibáimat és küzdeni azért, hogy kijavítsam őket. Tudom, hogy erős vagyok. Azt is, hogy Ő olyan személy, akiért megéri mindez. Persze azt mondják a szerelmek jönnek mennek. Talán ez is igaz. De itt bennem, a szívem tájékán zakatol egy érzés, ami azt mondja, hogy ha Őt elveszítem, akkor sosem lesz már semmi ugyanolyan. És tudom, hogy ez azt jelenti, hogy küzdenem kell és nem mondhatok le róla. Addig nem, amíg tudom, hogy egy halvány kis reménysugár pislákol még a távolban. Azt hittem a múltban, hogy szerelmes vagyok. De csak itt, csak most érzem igazán, hogy azok közel sem szerelmek voltak. Azok csak kapcsolatok. Ideiglenes útitársak. Olyan emberek, akik segítettek, hogy az legyek, aki vagyok. És hogy megtalálhassam az őszinte Szerelmet. Megtalálhassam Őt.

Piszok nehéz megmaradni itthon. Ezért is igyekszem mindig másutt lenni. A gond az, hogy minden olyan erősen él bennem. Bárhova is megyek, bármire is nézek, köthető hozzá egy emlék. És ha az az emlék az eszembe jut, rögtön meg is elevenedik előttem. A konyhába megyek és látom magam előtt, ahogy nekem főz, ahogy ott áll a tűzhely előtt és rám mosolyog a pólóban, amit aznap kapott Józsitól. Látom, ahogy próbáljuk betömködni a pizzákat a sütőbe, de nem férnek be. Látom, ahogy a macskákon nevetünk vagy éppen a virslit főzzük egy csöndes hajnalon. Talán egy év sem lenne elég ahhoz, hogy az összes bennem zsongó emléket leíram ide. Minden szoba, minden helyszín csak emlékek tárháza. És nem tudom elzárni a csapot, nem tudok megálljt parancsolni nekik. Mindig ők győznek, mindig elindul egy film. Jó ideje már csak ezekben a kis belső videókban élek. A szobánkba szinte rettegek belépni, mert itt van a legtöbb emlék. Most is látom. Most is hallom és most is érzem. Nincs itt tudom, de mégis itt van. És ez a kettős érzés tépi szét a lelkem darabokra. Mert az emlékek csodásak. Imádok elveszni bennük. De ahogy véget ér egy film, ismét csak a valóság marad és ott már nem szeretek élni. Ott már nincs Ő. Sosem hittem volna, hogy valaki hiánya ennyire fájhat. Nem csak lelkileg, már testileg is. Menekülök ki a házból, de odalenn a tanyán is csak emlék vár. Menekülök a másik házhoz, de ott is csak emlékek és meg nem valósult álmok várnak rám. Sétálnék az utcán, de eszembe jutnak a közös séták nap mint nap a bolt felé. És ezek apróságok, de annyira imádtam őket. HAGYTAM ELVESZNI AZT, AMIÉRT IMÁDTAM ÉLNI!!!! Ahogy ezt a mondatot leírtam ismét megszakadt bennem valami. Nincsenek rá szavak. Erre nincsenek.

Ma este azt mondta anyum, hogy vigyem be bevásárolni a Tesco-ba. Igent mondtam, mert itthon megint szorítani kezdtek a falak. Ahogy vezettem a sötétben befelé, kicsit könnyebb lett a lelkem. Elmerengtem a távolban, csak az utat figyeltem. Az agyam valami fura üzemmódba kapcsolt és egy pillanatra nem is a jelenben voltam. Azt hittem Ő ül ott mellettem és reflexszerűen mosolyogva fordultam felé. De nem Ő volt az. Mindig együtt mentünk bevásárolni és valamiért egy kis időre azt gondoltam most is Ő van ott. Fájt a tudat, hogy ismét csak a képzeletem játszik velem. Szegény Ő... azt hiszi most biztosan, hogy mindenki utálja. Közben meg pont az ellentétéről van szó. Az út közben is kérdezte anyu, hogy tudok-e már valamit, hogy van és hogy beszélünk-e? Töltsön-e pénzt a telefonjára? Hisz, ha csak emiatt nem tud keresni, akkor nehogy ez álljon kettőnk közé. Mindenki várja. Mindenkinek hiányzik. És sosem utálta senki, csak féltek, hogy elhibázzuk azt, ami tökéletes lehetett volna. Féltettek engem és féltették őt is. Sokszor rosszak voltak az eszközeik, talán együtt élni sem lehet velük. De mindig szerették és mindig azt akarták, hogy neki is olyan jövője lehessen, amilyet magának szeretett volna. És az, ami a legkülönösebb, hogy ez máig így van.

Végül odaértünk, toltam a kosarat, anyum vásárolt, én pedig csak követtem, mint egy élőhalott. A magasból szóló zenék egyre jobban közelítettek a lelkem felé, az utolsó döfést pedig az adta meg, amikor megláttam egy lányt a sorok között és egy pillanatig teljesen úgy tűnt, hogy Ő az. Akkorákat dobbant a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik. Visszatolattam, pedig az agyam tudta jól, hogy nem lehet Ő. Igazam is lett. Még el is mosolyodtam, hogy hogy lehetek ennyire hülye és naív és miért élek álomvilágban? De ahogy az újabb szerelmes szám szólalt meg a rádióban már csak arra lettem figyelmes, hogy két könnycsepp gördül le a szemem sarkából. Észre sem vettem, amíg az arcomhoz nem értek. "Tell me how I'm supposed to breathe with no air..." Ez volt a refrén és minden szavát értettem. Tisztában voltam vele, hogy most nekem is elfogyott a levegőm. Letöröltem a könnyeimet és mentem tovább. Erősnek kell lenni és semmit sem szabad mutatni. Ha sírsz, ha elérzékenyülsz, ha összetörsz, ha feladod, akkor nem vagy férfi. És a nőknek férfi kell. Nem tehetek róla, hogy vannak érzéseim, nem tehetek róla, hogy annyira Szeretem ŐT, hogy megveszek. De próbálom megtalálni a középutat, próbálok az az ember lenni, akinek lennem kell. Ha valaha kapok egy esélyt megmutatom majd, hogy ezek nem csak szavak. Ha képes lesz még bízni bennem, akkor olyan boldoggá teszem, amilyen még sosem volt. Szóval ha van odafenn valaki, ha létezik valami magasabb erő... most először és utoljára, csak annyit kérek: Kérlek segíts...