Szerelmünk Naplója

Páros tánc

"Van-e a lelkünknek másik fele?
Létezik-e a földi (vagy az égi) világban nagy Te?
Egyet tudok, és ezt egészen biztosan.
Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő - ha összetartoznak - szeretni tudják egymást!
Ez a legmélyebb kapocs.
Én és Te.
Férfi és nő.
Az élet alapja a páros tánc.
Ahogy ölelkezik a jin és a jang, ahogy fényt gyújt a pozitív és negatív áram érintkezése, úgy a férfi és a nő szerelmén alapszik minden.
Az édenkertben csak ketten voltunk.
Nem volt család.
Az, hogy manapság a párkapcsolatokkal baj van, csak más szó arra, hogy az egész emberiség bajban van.
A ahol - nagy ritkaság manapság! - megjelenik ez az izzó összetartozás-élmény a férfi és a nő között, az élet felragyog és hirtelen értelmet kap.
Minden család boldogsága a férj és feleség szerelmén múlik. Ez a tartópillér. A páros tánc, ami köré rendeződnek a többi családtagok. Ők ketten "szóló táncosok". Ők adják a harmóniát az egész családi tánckarnak. Hozzájuk viszonyulnak, és tőlük tanulnak szeretni a többiek.
Nem igaz barátom, hogy a "szerelem idővel átalakul szeretetté".
Nem igaz!
A szerelemnek örökké kell tartani!
A férfiból apa lesz, a nőből anya, jönnek a gyerekek, az unokák, a szeretet minősége is megváltozik, hiszen az anyai szeretet nem is hasonlítható ahhoz a vonzalomhoz, melyet egy nő a férje iránt érez - és mégis, nagy baj, ha az anya elfelejti, hogy a páros tánc az ő legfőbb küldetése, és haláláig, sőt még azon túl is tart.
Örökké.
Tudom, hogy ez egy felpuffadt, hihetetlenül nagy szó, de az angyalok nagy szavakban gondolkodnak.
"Nem a szavak nagyok - mondják az angyalok -, hanem ti vagytok kicsik".
A gyerekek sérülnek egy olyan családban, ahol a férj és feleség nem szereti egymást. Méghozzá szerelmes szeretettel.
Szerelmes szeretet alatt olyan összetartozást értek, melyet abban a józan eszünk által lehetetlennek tartott, mégis rendíthetetlen meggyőződésben élünk, hogy örökké tart.
A gyerekeknek olyan apa kell, aki szerelmes a mamába. És olyan mama, aki szerelmes az apába. A szónak az Igazi Találkozás értelmében. Csakis az ilyen szövetségben érzi magát biztonságban. Ha ez meginog - nem a válásig, csak az elhidegülésig - , a gyerek azonnal megérzi. Ha a szülei között "nem húz már a mágnes", azt ösztönösen érzi. Érzi, hogy hiába szereti őt "külön" a mama és "külön" a papa - ha az ő szeretetük nem két pilléren álló rendíthetetlen híd, akkor a gyerekek nem tudnak átmenni biztonságosan a túlsó partra.
Papa és mama szerelme nem elvesz a gyerektől, hanem ad.
Melegséget. Bizonyosságot. Erőt.
Sok család abban megy tönkre, hogy a párjától elhidegült, boldogtalan asszony a gyerekéhez menekül. Így lesz a gyermek a szülői viták áldozata. Hol az apjához, hol az anyjához bújik. Védelmet keres, miközben pontosan érzi, hogy feszültség van a szülei között - külön-külön boldogtalanok.
Az ilyen családi légkörben nehéz felnőni. "Csak miattam nem válnak el!" - gondolja a gyermek, amit úgy fordít le magában: "Miattam boldogtalanok!"
Az igazi családban a szülők vénkorukban is fogják egymás kezét. Az öregember szemében éppúgy villan néha az első szerelmes pillantásának elérhetetlen sóvárgása, mint a vénasszonyéban a hálás, fiatalos csillogás. (Mert a szerelem mindig elérhetetlen és mindig fiatal marad! Hiába van itt és mindig közel a másik... mégis hiányzik. Amit elérünk egymásban, az nem szerelem - hiába élsz ötven esztendőt valakivel egy házban, egy lakásban: ha szereted, nem érted el. Nem a tiéd, mert megragadhatatlan.)
Tudom, hogy amiről most beszélek: nincs. Nevetséges, patetikus, sehol sem található.
De igaz!
Eszmény nélkül - még ha nincs is sehol - nem lehet élni.
Ha nem a mai rom-lélektanról beszélünk, arról, hogy ebben a tébolyult és pocsék világban mi a viszonylag elviselhető, mi a legkisebb fájdalommal járó betegség, és hogyan kell a gyerekeknek egy mai család összetört romjai között úgy botorkálni, hogy lehetőleg ne vérezzék össze magukat - amikor tehát a Valódiról beszélünk, hogy mit jelent igazából a szeretet, akkor ki kell mondani: a férfi és a nő közötti szeretet a legdöntőbb.
Ahol ez létrejön, ott minden létrejött.
Ez - és csakis ez! - a harmonikus családi minta. Ahol férj és feleség szerelmesek egymásba.
Ilyen családban szeretnék gyerek lenni.
Nem voltam, sajnos, azért tudom, hogy mit jelent.
Én már a rom-lélektant tanultam. Egy összeomlott világban, lelki roncsok és háborúságok között telt a fiatalságom. Jó, hogy így történt, mert legalább megtanultam, hogyan kell az összetört életek romjaiból a lehető legkisebb vérveszteség nélkül kiszabadulni. Tudom, mit tegyen a gyerek akkor, ha rászakad a szülei drámája, ha széttörik mindaz, ami őt is a világra hozta: a szeretet egysége.
Tudom, mert megéltem.
Minden a feje tetejére állt.
Valaha, egy boldogabb világban a felnőtt ember jó közérzetének az volt a titka, hogy megőrizze boldog gyermekkorának emlékét.
Ma éppen fordítva van.
Ma arról van szó, hogyan kell gyermekkorunkat elfelejteni. Hogyan kell gyermeki sebeinket begyógyítani és a szüleinknek megbocsátani.
A "Nincs szeretet" világában fordítva működünk.
Felnőtt gyerekeim vannak, és látom, hogy a pocsék világ elől gyakran húzódnak a szárnyaink alá. Hozzánk menekülnek. Ha másért nem, pihenni. De ha egyszer is rossz kedvem van, ideges vagyok és rámordulok a feleségemre, a lányom kétségbeesetten kirohan a szobából, és könnyes szemmel azt kiáltja: Hát itt is?... Itt is?!...
 

***

A szerelem intenzív pillanatában ösztönösen elfordítjuk a tekintetünket. Nem nézünk a másikra, csak lopva, akkor is csak egy-egy pillanatig.
Csók közben miért hunyod le a szemed?
És ölelés közben, a kéj extázisa közben nem érzed természetesnek, ha csukva van a szemed? Nem érzed, hogy magadban, belül jobban látod őt, mint kívül? Akiket csak a kéj vonz, szeretik a testüket nézni. Gyakran még a tükörben is. Az érzékiséget gyakran tüzeli a látvány. A test, a hús, az idegen bőr, és haj és nemi szervek látványának buja misztériuma. De a szerelmesek, akiknek a lelke is ölelkezik, jobban kedvelik a homályt, a sötétet.
Vajon miért van az, hogy nehezen mondjuk ki: "szeretlek"? Vajon miért érezzük úgy, hogy a szóval elrontunk valamit - ami kimondhatatlan?
Nézz meg bármilyen filmet, amit jó színészek játszanak. Az igazi szerelem nem akkor tükröződik a szemükben, amikor tekintetük sóváran összevillan. Ilyenkor csakis a vágyat látod izzani. "Kívánlak!... Légy az enyém!".
De ez csupán érzéki vágyódás, hús-tekintet, nem valódi szeretet.
A szemkontaktusban a szexualitás izzik. Sóvárgás. Ha egymásra nézünk, az akarva-akaratlanul érzéki pillantás. Ilyenkor, ha csak futó pillanatig is, de osztályozzuk a másikat, megkívánjuk, vagy nem, de az "alsó csakrában", a nemiségünk táján, mindig megmoccan valami. Képzeletünkben már ölelkezünk is - az ágyékunkkal nézünk.
A fizikai szemünkkel csakis a testet látjuk.
Az arcot, a húst, a szájat, a szemet. A bőrt, a lábat, a feneket, a formát, a testet.
Szemünk érzékszerv, és csakis érzékien látunk vele. Erotikusan. Testet, arcot, a másik csillogó szemét látjuk, mely vonz vagy taszít. Ez a látvány utalhat valakire, aki e mögött a lárva mögött él, de nem Ő az.
A lényeget szemmel nem látni.
A "Nincs szeretet" világa erről a titokról nem tud.
Az emberlélektan szerint ugyanis mindent az erosz határoz meg. A libidó. A test. A nemiség. A vér. Az ösztön.
Az angyallélektan másképp látja.
A szeretet mindig léleklátás.
"Jól csak a szívével lát az ember" - mondja egy angyalíró.
Mit jelent ez?
Hogy akit a szemeddel látsz, az csak a maszkja a valódinak. Külső testi jelzése valami hatalmas titoknak, amit léleknek nevezünk, és szemmel nem látni. Ezért van az, hogy sötétben nagyobb dolgok történhetnek köztünk, mint világosban. Próbáltál már félhomályban beszélgetni valakivel? Nem a szerelmeddel, de akár a barátoddal is! Mondjuk észrevétlenül leszállt az este, és besötétedett. Érezted, hogy őszintébb lettél? Érezted, ha valaki villanyt gyújt, hirtelen megváltozik közöttetek minden? Nem a szemeteket, a lelketeket vakítja a fény! Érezted, hogy a villanyfény valami meghittséget ver széjjel? "Jaj, oltsd el, olyan jó volt idáig sötétben beszélgetni!"
Sötétben a lélek könnyebben válik meztelenné.
Mit gondolsz, a vallatásnál miért világítanak az áldozat szemébe?
Mert ez a legkegyetlenebb mód. A legkönyörtelenebb.
És a meghitt presszókban miért volt valaha "gyertyafényes homály"?
Bensőséges kapcsolathoz kell a félhomály - néha a sötét.
Föltehető, hogy igazi szemünk nem az a két kocsonyás érzékszervünk, mellyel a test-világban tájékozódunk, hanem az, amelyet a hinduk festenek pirossal a homlokuk közepére.
A "harmadik szemünk", amelyet valaha elvesztettünk.
Az a léleklátó szemünk, mely régóta megvakult bennünk. Csak egészen ritkán működik, olyankor, amikor Szeretünk.
Ezzel a harmadik szemünkkel látjuk, hogy Ő az.

***

"Akinek az ego-ja kemény, nehezen él át minden átváltozást".
Ez sok más mellett azt is jelenti, hogy nehéz meghalnia.
Ősi korokban, ahol az emberek a szeretet élményét még nem felejtették el, nemcsak boldogabban éltek, de könnyebben is haltak meg, mint mi.
A szeretet: eggyé válás.
Amikor szeretsz egy embert: ő leszel. Amikor szeretsz egy fűzfát, egy tavat vagy akár a csillagos égboltot: fűzfa, tő, és csillagos égbolt leszel. (Azért szeretsz a tengerben úszni, mert egy kicsit tengerré válsz - úgy érzed, hogy nincsenek határaid. Volt már ilyen élményed? Tested a hűvös vízben parányi volt ugyan, mégis végtelenül nagy: mintha karod, elérne a végtelenig. Nem csak a víz élmény - egy kádban ezt nem élnéd meg -, hanem a határtalanság is.)
A szeretet feloldja az én-határokat.
Ahhoz, hogy szeresselek, át kell, hogy éljelek.
Ahhoz, hogy átéljelek, beléd kell bújnom.
Ahhoz, hogy beléd bújjak, föl kell oldódnom. Énemet föl kell áldoznom, hogy ne én legyek, hanem mi legyünk, ezentúl.
Mo mármost, a halál ilyen én-föladás!
Én-görcsöm föladása. Belesimulás az ismeretlenbe, ami nálam teljesebb, végtelenebb, időtlenebb. A sókristály föloldódik, és tengerré válik: ez a halál. Ezért mondták a bölcsek, hogy az élet nem egyéb, mint a halálra való felkészülés. Ez nem azt jelentette, hogy az embernek szüntelenül félnie kell, és a végrendeletét időben meg kell írnia, hanem azt, hogy az én-föladás művészetét - vagyis a szeretetet - az élet során kell megtanulni! Az én föladása kikerülhetetlen sorsfeladat: s ezt már életünkben is megéljük, ha szeretünk. Igen, ha szeretünk, egy kicsit meghalunk! A szónak nem abban az értelmében, hogy kampec, és örökké végünk van, hanem úgy, hogy kiteljesedünk. (Emlékszel? Az ölelés eksztázisában azt kiáltottad: "Ó, istenem!", És ha jó volt, azt is, hogy "Jaj, meghalok!")
Aki nem tud szeretni, annak az én-jén kívül nincs senkije és semmije: fél, ha elveszti, megsemmisül.
Aki viszont szeret, megtapasztalja hogy énjének föláldozásával kezdődik a csoda. Így aztán ténylegesen könnyebben hal meg. Könnyebben "omlik a halál karjaiba".
Odaadja magát."
 

A végére pedig csak egy saját gondolat (ígérem, már nem lesz hosszú):
Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Kérlek, táncolj velem!