Szerelmünk Naplója

Magány

Ennek a bejegyzésnek valószínűleg nem itt lenne a helye. Sőt, talán legjobb lenne, ha sose írnám meg. De már jó ideje csak ide írok és a kezem rögtön ezt a linket nyitotta meg. Az agyam öntudatlanul döntött, én pedig elfogadom ezt a döntést.

Életemben talán egyszer láttam édesapámat sírni. Emlékszem még az okára és teljesen jogos volt a dolog. Én is sírtam volna a helyében. Azóta viszont rengeteg év telt el és sosem hullatott könnyeket. Ha mégis, akkor jól titkolta. Mindig életerős, harcos típus volt. Akkor sem adta fel, amikor közölték vele, hogy a szívének már csak a 40%-a működik. Nap, mint nap felkelt és elindult a munkába. Hazaért és késő estig itthon is dolgozott. Soha meg nem állva. Értem. Értünk. Sokszor kaptunk össze, de mindig felnéztem rá és csodáltam őt a kitartásáért. Ma már nagyon ritka az ilyen.

Tegnap reggel nagyon megijedtem. Kiléptem a lakásból, elindultam a kert felé, s amint a műhelye mellett haladtam el, megpillantottam őt. Háttal állt, úgy gondoltam szokásához híven barkácsol éppen valamit. Köszöntem neki, de nem válaszolt, csak állt tovább mozdulatlanul. "Apu!" - szólítottam hangosabban, hátha csak nem hallotta előbbi köszönésem. Most sem szólt, csak szép lassan felém fordult és én rögtön észre vettem a szeméből csorgó óriási könnycseppeket. Nem tudtam mi történt. Nem tudtam, mire gondoljak. Rosszul lett? Összekaptak? Más a baj? Szótlanul állt előttem, csak nézett rám és sírt. Lassacskán az én szemeim is könnybe lábadtak és félve kérdeztem meg tőle: "Mi a baj? Mi történt?"

Most már tudom az okát. Jogosak voltak a könnyek. Hirtelen minden még rosszabb lett, pedig azt hittem már a gödör alján vagyunk. Már én is távol vagyok az otthonomtól. Aludnom kellene, mert hamarosan hosszú útra indulunk. A szokottnál jóval messzebb van a kórház, ahova az egész család útra kel délelőtt. Aludnom kellene, de nem tudok. Olyan szorítást érzek a mellkasomban, amilyet még ezelőtt soha. Nagy levegőket veszek, mintha félnék, hogy egyszer csak elfogy majd. Bármire is gondolok, csak szorít-szorít, egyre jobban. Nincs kapaszkodó. Már másnak sem.

A holnapi (immáron mai) napunk ezzel telik majd. Megyünk, mosolygunk, kedveseket mondunk és biztatunk. Közben mégis mindannyian tudjuk jól, hogy valójában elbúcsúzni megyünk. Egy újabb családtagot veszítünk el hamarosan. Újabb ember, aki sosem érdemelte volna ezt. Próbálok másra gondolni, próbálok erős lenni, de egyre kevésbé megy. Nem sikerül tovább mászni, megragadtam a gödör alján. Mindenki erősnek mutatja magát, de már szinte senki sem az. Mindenkit elveszítünk, aki fontos. Mindenkit.

Délután elkaptam egy mondatot, ami azóta is visszhangzik a fejemben: "Ennyire rossz ember lennék, hogy ezt érdemlem?" Újra meg újra ezt kérdezem magamtól, miközben tudom, hogy az én fájdalmam semmi ahhoz képest, amit édesapám érez. Mégsem tudom elfelejteni ezt a kérdést. Talán mert rám is annyira igaz. Ennyire rossz ember lennék? Én már nem tudom. Jó nevelést kaptam, helyén van a szívem, sosem bántottam senkit, sosem akartam másnak rosszat. Akit szeretek igazán szeretem, aki fontos, azt sosem felejtem. Boldogságot, örömöt és jót akartam adni a családomnak, a páromnak, a barátaimnak és mindenkinek, aki jó ember. Nem vagyok gonosz. Tudom, érzem. Mégis itt vagyok lenn. Elhagynak, elfelejtenek. Bárcsak megfogná most Valaki a kezem, megsimítaná az arcom vagy csak őszintén megkérdezné: "Mi bánt?" De ez nem történik meg. Öt percenként lesem a telefont, mint egy óvodás, minden kutyaugatásra az ablakba ugrok. Hátha megment majd Valaki, hátha most én is fontos leszek. De az élet nem tündérmese. Ha magam nem vagyok erős, elveszek. Nincs aki felhúzzon vagy megsimogassa a kezem. Nem csörrent a telefon, nem jön sms. Egy kihalt bloggal beszélgetek, mert itt "othon vagyok".

Halálosan szeretem Őt! Minden alkalommal, amikor valami rossz dolog történik ösztönösen belé akarok kapaszkodni. Most is. Erőt akarok meríteni abból, hogy Ő van, gondol rám, szeret engem. Talán nem keres, talán nem mutatja, de szeret még, aggódik értem és gondol rám, pont úgy, ahogy én is, minden nap. De ez most csak álom már. Nem bízhatok ebben, semmiben sem bízhatok.
Minden nap írtam ide, hátha olvassa és hátha látja, hogy nem mondtam le róla. Nem adtam fel. Én küzdeni akarok, küzdeni fogok!!! Próbáltam keresni telefonon, de nem akar beszélni velem. Én pedig veszem az adást. Talán azt hitte veszekedni akarok, talán azt hitte megint csak vita lett volna. Pedig nem... csak hiányzik, aggódom érte és szerettem volna hallani a hangját. Mert erőt ad. Mert mindig imádtam. Mert nekem ez a minden. De már abban sem vagyok biztos, hogy örül annak, hogy írok ide. Talán nem is olvassa. Vagy ha mégis, akkor azt hiszi, hogy nem neki írom, csak a blognak. Pedig ez mind neki szól. Senki más nem érdekelt soha. Ő indította ezt a blogot és én pedig vezetem tovább. Én életben akarom tartani a lángot. Mert itt kicsit olyan, mintha neki mondanám. Másutt nem tudom. Telefonon nem hagyja, sms-ben túl hosszú lenne. Személyesen lenne az igazi, de arra fogalmam sincs sor kerülhet-e még valaha.
Bárcsak tudnám mire vágyik. Bárcsak tudnám mi lenne a helyes. Hogyan mutassam meg, hogy mindent megtennék érte? Hogyan mutassam meg, hogy küzdenék a végsőkig a kapcsolatunkért? Felhívtam az édesanyját is, pedig nagyon féltem... nem tőle, csak a beszélgetéstől. Pár nappal később írtam neki sms-t is, hogy még jobban nyomatékosítsam előtte is, hogy gondolok rájuk és nagyon Szeretem a lányát. Ha géphez ülök csak ezt a blogot írom és csak miatta jövök fel. Azt hittem ez talán elég bizonyíték lesz, de úgy érzem még mindig nem az. Talán azt érzi, hogy lemondtam róla. Talán azt hiszi nem vagyok kíváncsi rá, mert nem beszélgetek vele a megszokott helyeken. De én csak betartom, amit ígértem. Eltűntem, mert ezt kérte tőlem. Eltűntem, mert nem mondta azóta sem, hogy hiányzom vagy jöjjek vissza. Nem mondta, hogy kellenék. Én pedig nem erőszakolom magam senkire. Ha kellek, mindig itt vagyok. Ha kellek, bárhol ott vagyok, bárhol ott leszek. De ha nem kellek, nem leszek útban. Csak ezt a blogot nem tudom itt hagyni. Csak ez a kapcsolatom a boldogsággal és Vele. Kéretlen kapocs, de nekem fontos. Majdnem olyan fontos, mint Ő.

Abba kell hagynom, meg kell próbálnom pihenni, mert hamarosan indulunk. Bárki is vagy, kérlek gondolj majd rám. Kérlek adj erőt és segíts, mert nagyon nehéz lesz. Kérlek tudd, hogy nagyon magányos vagyok és hihetetlenül szorít itt benn valami. Félek. Kapaszkodni akarok valamibe, de nem merek. És csak fulladozom megint.

Tényleg ennyire rossz ember vagyok? Csak szeretni akarok (Őt), csak élni az életem, csak boldog lenni (Vele). Nem tudom hol rontottam el az életem ennyire. Ilyen magányosnak még sosem éreztem magam. Soha. De erős leszek. Mert most nem rólam van szó. Most másnak kell erőt adnom. És én megteszem, ha kell ezerszer. Egyszer majd visszakapom az élettől és valaki nekem is ad majd erőt. Bíznom kell benne, mert ha ezt is feladom semmim sem marad.