Szélkerekek
Ha azt érzed, hogy valaki gondol rád, vagy csuklasz, akkor az csak én vagyok. Tagadhatatlan: folyamatosan te jársz a fejemben.
Perc nem telik el úgy, hogy a neved ne lenne ott az elmémben, a szívemben az arcoddal és többi vonásoddal együtt, amit úgy imádok.
Álltam a csendes éjszakában, fejem felett forogtak a hatalmas lapátok, szinte sikítva hasították ketté a levegőt.
Elmémben enyhülni kezdtek a zavaros gondolatok, ahogy a fagyos szél cirógatta az arcom.
Percekkel később a lábaim megadták magukat és térdre borultam a kavicsos úton, majd egy lendülettel hanyatt feküdtem.
A hideggel cseppet sem törődve bámultam fel az égre, hátha választ kapok arra, hogy miért történik mindez, de nem felelt.
Susogott valamit a szél füleimbe, viszont semmit nem értettem belőle, aztán a környező zajok elhalkultak.
A némaság körül ölelt, minden fájdalmam elmúlt, csak a csípős hideg szolgált társamul.
Figyeltem, ahogy sóhajaim nyoma eltűnik a levegőben.
Az élet is ilyen... csupán egy-két lélegzetvétel az egész és vége.
Ha kérhetnék bármit a világon, az a valami mindig Te lennél… hogy a mi életünk tartalmas legyen, és hogy mindig melletted lehessek, anélkül, hogy attól kelljen rettegnem, hogy ismét haza kell menned és megint el kell engednem Téged.
... mert nem bírom nélküled. Sose gondoltam, hogy valaki tud majd ennyire hiányozni, de Te ebben is más vagy. Mintha egy részem szakították volna ki belőlem.
Szerelmes vagyok beléd és ezt a hiányod nem elmulasztja, hanem sokkal erősebbé teszi.
Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Nagyon Szeretlek!
Külföldön jártam
A legtöbben a címet olvasva arra gondolhatnak, hogy miért is olyan nagy szám ez... De mielőtt bárkiben is felmerülhetne ez a kérdés én már le is írom a legegyszerűbb választ, ami létezik: Mert még sosem jártam az országon kívül eddigi életem során. Éppen ezért vártam annyira a hétvégét, hiszen megtudtam, hogy a nő akit szeretek szervezett nekem (nekünk) egy utat Ausztriába. Duplán izgatott voltam, egyrészt, mert végre újra vele lehetek, másrészt pedig, hogy életem első külföldi élményét is vele élhetem majd át. Apróság tudom, nekem mégis fontos és sokat jelent. Minden emlék, minden nap, minden közös 'első' különösen fontos a számomra. Aztán eljött a péntek. A legelső meglepetés akkor ért, amikor megérkeztem hozzá. Gyönyörű volt. (Bár ez nem meglepetés, hisz mindig az.) Megkért, hogy maradjak lenn és eltűnt egy kis időre az emeleten. Pár pillanat múlva megjelent és együtt indultunk fel a lépcsőn. Lassan kinyílt a szoba ajtaja és én szóhoz sem jutottam hirtelen. Mindenütt gyertyák, körülrakva velük az egész szoba. Csodálatos illat mindenfelé, én pedig megesküdnék, hogy a félhomályban nem is a gyertyák voltak, amik a leginkább ragyogtak, hanem Ő. Nem is emlékszem mit mondtam akkor, biztos valami értelmetlen butaságot, ilyenkor csak ennyi telik tőlem. Ő mégis mosolygott, én pedig magamhoz öleltem és ha a szavaimból nem is, de a csókjaimból remélem tudta, hogy mennyire boldog is vagyok. Senki nem lepett meg még így, senki nem küzdött még őszintén az én boldogságomért. Másoknak talán semmiség, mindennapi kedvesség, de nekem annál jóval több. Örök emlék, egy nap, amit sosem felejtek el.
Az este további része is gyönyörű volt... nem is hiszem, hogy lehet másmilyen. Aztán mire észbekaptunk eljött a reggel. Alig aludtunk valamit, sokáig azt sem tudtam mi történik körülöttem, de az izgalom mindvégig bennem volt. Életemben először igazán szeretnek. Életemben először igazán szerethetek. Életemben először külföldre megyek, azzal a lánnyal, aki annyi mindent adott nekem oly rövid idő alatt. Az út gyorsan eltelt. Amint átléptük a határt eltűntek a magyar feliratok, a magyar rendszámú autók is egyre fogyatkoztak és én izgatottan figyeltem minden házat, fát és táblát. S bár németül egy szót sem tudok, mégis minden feliratot elolvastam, hogy szívjam magamba a kinti élet 'illatát'. Egyre több lett a domb, egyre kacskaringósabbak lettek az utak, de mégis... volt benne valami teljesen más, valami furcsa rendezettség, ami itthon nincs meg. Mintha a földek is szabályosabbak lettek volna. A német beszédből nem sokat értettem. Mondhatni semmit. De még így is örömmel hallgattam. Rengeteg drága autót láttam. Ami itthon luxus kategória az kinn szinte mindennapos. Sokszor tátottam a szám és sokszor mosolyodtam el. A legjobb mégis az volt, amikor hazafelé jöttünk és elkezdett szakadni a hó. Egyre nagyobb pelyhekben esett, a táj gyönyörű volt, én pedig csak fogtam a kezét és nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rá újra és újra. Persze nem szóltam semmit, nem tudtam mit mondani. Fáradt voltam, de mégis leírhatatlanul boldog is egyben. Szóval csak fogtam a kezét és mosolyogtam. Belül is és kívül is. A szívem kalimpált és a gondolataim ezer felé cikáztak. Az egyik pillanatban még a jelenben voltak, de a következőben már átcsaptak a jövőbe. Abba, amelyikben ugyanígy mellette vagyok és fogom a kezét, még évek távlatában is. Mert ezt látom. Ezt akarom látni és ezt fogom átélni. Tudom és érzem. Ha létezik ember, aki mellett boldog lehetek és aki mellett igazán élhetek, akkor ez csakis Ő lehet. Remélem tudja. Remélem érzi. Remélem képes vagyok kimutatni neki, hogy mennyire örülök, hogy van nekem. Remélem képes leszek visszaadni neki mindazt a törődést és szeretetet, amit Ő ad nekem minden egyes nap, amikor Vele vagyok. Történjék bármi is, mindig szeretni fogom és sose felejtem el a sok közös elsőt... Köszönöm neked Drágám.
Sajgó boldogság
Hajnal van, sétálunk a megálló felé és közben a csípős hideg újra meg újra az arcomba mar. Megborzongok. De nem a hideg miatt. Keze a kezemben pihen és rögtön ahogy megérkezünk hozzám bújik. Tudom mit gondol, tudom mit érez. Elég csak a szemébe néznem, hogy tudjam. Erősen szorítom magamhoz és minden mást kizárok a külvilágból. Percek telnek csak el és hallom, ahogy közeledik a busz. Mennem kell. Egy csókot nyomok a szájára melyet egy újabb és egy újabb követ. A fülébe súgom, hogy szeretem. Azt mondja ő is. Bíztatom, hogy ne legyen szomorú, hisz hamarosan újra vele leszek. Az arca egy pillanatra vidámabbra vált. Nem akarom elengedni, de mennem kell. Megragadom a csomagom és felszállok a buszra. Megveszem a jegyem és megállok középen. Képtelen vagyok levenni a szemem róla, magamban azt kívánom bárcsak sose indulna el a busz. De mégis megteszi. Szép lassan távolodom tőle és én még mindig mozdulatlanul állok. A szívem egyre hevesebben ver, mintha ki akarna ugrani. Megértem. Pár pillanat és már nem is látom, bár minden rezdülését érzem, még most is. Tudom, hogy Ő sem akar elengedni soha, ahogyan én sem Őt. Tudom, hogy Ő is csak túlélni akar, ameddig újra együtt nem lehetünk, ahogyan én is. Tudom, hogy a következő néhány nap ugyanolyan eseménytelen és értéktelen lesz mindaddig, amíg újra Vele nem lehetek. Lassacskán megindulok és leülök egy szabad helyre. Sötét van, a nap még jó pár óráig nem fog felkelni. Figyelem az elsuhanó tájat és Rá gondolok. Szinte észrevehetetlenül ezt suttogom: "Szeretlek..."
A tudat, hogy néhány nap múlva ismét vele lehetek hihetetlen erőt ad. Sőt...ez az egyetlen, ami valójában erőt ad. Ha erre gondolok nincs az az akadály vagy gond, amit ne tudnék legyőzni. Erősnek és hatalmasnak érzem magam és mindennel szembeszállnék. Mindennel szembe is fogok, csak hogy vele lehessek és szerethessem. Furcsa is ez az egész. Sosem voltam erős, sosem hittem benne, hogy megéri igazán küzdeni. De ő megtanított valamire. Megmutatta a célt, a jövőt. És már nem félek önmagam lenni. Nem félek áldozatokat hozni és legfőképp nem félek tiszta szívből, álarcok nélkül szeretni. Tudom, hogy nehéz...nehéz kivárni a napokat, nehéz értelmet találni valami másban, mikor semmi másnak nincs értelme és semmi nem ad akkora örömöt, mint a közös percek. Mégis megteszem, ahogyan Ő is, mert ez a módja annak, hogy az idő gyorsabban teljen. Aztán egyszercsak újra itt lesz a péntek, a nap, amikor képtelen vagyok elaludni és percenként az órát nézem, hogy mikor kelhetek már fel és mikor indulhatok útnak. És ekkor ismét szárnyalok, ismét a legboldogabb embernek érzem magam majd a Földön és ismét elhalmozhatom a szeretetemmel. Ezért érdemes élni. Ezért érdemes várakozni és ezért érdemes még szenvedni is. Mert minden küzdelem, minden fájdalom és minden egyes céltalan nap megéri, ha utána átélhetem ezt.
Ez a sajgó boldogság.
Az előszó
Soha nem hittem volna, hogy velem történik majd ez. Itt ülök a monitor előtt, pont mint régen, csak most végre nem ürességet érzek, hanem boldogságot. Na nem, nem azt a fajta kis hétköznapi bizsergést. Ez annál sokkal több. Valami olyasmi, amit sosem éreztem még ezelőtt. Mintha az évek során szerzett sebeim szép lassan kezdenének begyógyulni, én pedig végre az a valaki lehetek, aki mindig is szerettem volna lenni. Furcsa érzés. Furcsán tökéletes. Olyan, mint a legszebb álmod, amiből sose akarsz felébredni. Annyi meg annyi csalódás és fájdalom után végre találtam egy embert ebben a kegyetlen világban, aki képes volt elhitetni velem, hogy létezik még igazi szerelem. Persze tudom, tudom mit gondolsz most te ott, aki épp ezt olvasod. "Megint egy sablonos tiniszerelem, aminek ugyanaz lesz a vége." De ez most más... Biztosan tudom. És hogy miért vagyok ilyen biztos benne? Mert érzem. Itt legbelül, a szívem minden szegletében. Persze nem baj, ha senki nem hisz nekem. Vannak dolgok, amiket nem lehet a szavak nyelvén leírni. Elég ha én tudom, és ő tudja.Mert mi ketten már nem két külön személy vagyunk. Az első perctől kezdve, ahogy betoppant az életembe összefonódott a lelkünk. És nem úgy tűnik, hogy a közeljövőben el fogják engedni egymást.
Nehéz azt elhinni, amit nem éltél át. Én is az a fajta ember vagyok, aki inkább hisz a szemének és a saját józan eszének, mint mások buta meséinek. A szerelem létezik. Ebben azért remélem egyetértünk. Nem csupán testünk kémiája, nem képletek sorozata. Egy magasabb erő, a vonzás ereje, ami húz-taszigál és folyamatosan sodor a célod felé. És hogy mi a cél? A másik feled, egy ember, aki tökéletes egésszé tesz. Az utazás során sok olyannal találkozol majd, aki társad lehet ideig-óráig, aki mellett megtanulod azokat az alap szabályokat, amik elengedhetetlenek a hőn áhított boldogsághoz. Nem egyszer a földre zuhansz, de megtanulsz felállni, megtanulsz erős lenni és küzdeni. És mikor már azt hiszed nem vár rád semmi új és mindent láttál, akkor jön Ő. A tornádó, aki mindent felkavar. És egy csapásra a múlt már csak egy távoli homályos folttá változik. A világ elhomályosul és nem marad ott semmi más csak te és Ő. Na ez az a pillanat, amiért megéri élni. Ez az a pillanat, ami egy emberi életnek értelmet ad.
Az én ilyen pillanatom november másodikán ért utol. Attól a naptól fogva lezárult az életem eddigi fejezete és egy teljesen új kezdődött el. Egy álom, amelyet ébren álmodom. Egy olyan csoda, ami csak egyszer történik meg egy ember életében. Éppen ezért minden fontos állomásának itt a helye. Egy napló, amelyben két ember közös utazásának története olvasható és ezt a valódi élet írja.
Ez a Szerelmünk Naplója...
Amikor megismertelek...
A hihetetlen életre kel és a hitetlen hinni kezd....
Gondterhelten ücsörögtem a nappaliban és az ablakon bámultam kifele.
Meg kellett állapítanom a naplementét nézve, hogy közeledik az este és ismét gyarapodott az életem egy borzasztó monoton nappal.
Ugyan még nem ért véget, mégis feladtam minden reményt, hogy kicsit is jobb lesz a maradék időben.
Sóhajtottam magamban, majd a távirányító felé irányítottam a kezem és végigzongoráztam a csatornákon.
Horkantottam egyet, ezzel fejeztem ki az elborzadásom. Feladva a lehetőséget, hogy találok valami érdekes műsort, felballagtam az emeletre és benyomtam a laptopom.
Lebonyolítottam a szokásos közösségi oldalak ellenőrzését, de nem kaptam egyetlen levelet sem.
Újabb halvány remény kíséretében bejelentkeztem messengerbe és érdeklődő tekintettel pásztáztam végig a partnerlistámat, ahol sokan hozzám hasonlóan elérhető jelzéssel jelentek meg, még sem vettek tudomást az érkezésemről.
Elégedettlenül dőltem hátra a fotelban és a gondolataimba mélyedtem. Vajon akad olyasvalaki a világon, akit kicsit is érdekel, hogy mi van velem? Valaki, aki nem csupán a megszokott sablon miatt teszi fel nagyritkán ezt a kérdést?
Nem rágtam magam tovább ezeken a dolgokon, mert nem volt semmi értelme.
Sok olyan napom volt az életemben, amikor rádöbbentem valami lényegesen fontos és meghatározó tényre.
Valahogy november másodika is a többihez hasonlóan indult: szokásos események, esős nap, ám valaki betoppant az életembe, akiről sosem gondoltam, hogy létezik.
Egy személy, aki millió pontban olyan, mint én és alig ismer, mégis megért. Ugyanazok az érzések két külön emberben, akiknek még a nemük sem azonos.
Eleinte gondoltam, tényleg akad néhány hasonlóság, de ennyi bizonyára másokban is megvan. Aztán beszélgettünk tovább és tovább, végül magam sem hittem el, pedig igaz: vannak hozzám hasonlók.
Csak ültem és bambultam magam elé az adatlapját olvasva, magamban hitetlenkedve továbbra is: "UGYANMÁR EZ LEHETETLEN!"
Viszont a belső hang, ami oly ritkán szólt hozzám, mindig elnyomta: "Igenis lehetséges.."
Az eszem és az érzelmeim harcot vívtak legbelül, majd az elmém magát megadva volt kénytelen elkullogni az éterből.
Néma percek következtek. A pillanat, mikor fogalmam sem volt, mi az, amit mondhatnék, csak úgy beszélni értelmetlenül pedig nem szokásom.
Hirtelen megtörte a csendet a hangja, amit még sosem hallottam.. A képzeletem szüleménye, ami jóleső nyugalmat csalt a szívembe, mintha csak azt adta volna a tudtomra, hogy minden rendben lesz és többé nem kell félnem.
Erőt adott, olyat, amilyet eddig még nem tapasztaltam. Kiszabadított a magányomból és így, hogy megértett, már nem is éreztem magam olyan kegyetlenül egyedül, mint évekig tettem.
Egy név. Milliószor hallottam már másoktól, sosem jelentett eddig semmit, most azonban fontos volt. Néhány sor a név viselőjétől megváltoztatta az értelmét. Jelentősséggel ruházta fel.
Nap mint nap elhaladunk olyan dolgok mellett, amik az életünket helyre hozhatnák, de mi mégsem veszünk róla tudomást, mert nem jött el az ideje.
Talán ez is a sors egy játéka?
Talán, ha nem vesszük észre akkor, a sors fogja visszasodorni a pillanatot, hogy végre megtanuljunk látni?
Nem, nem a szemünkkel, hanem legbelül... a szívünkkel...
Talán így van, én mindenesetre elhiszem....
Swelana
2009.november 2-3.
