Kimondatlan szavak

Magamnak írok. Talán nincs már itt senki sem. Talán szeretném, ha Ő is olvasná, de nem siettethetek semmit. Abból sosem születik jó. Mindennek eljön az ideje. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Sokszor kérdeztem magamtól, hogy miért ez az érzés bennem? Honnan ered, mi a célja és miért ilyen erős? Honnan tudom, hogy Szeretem és miért ragaszkodom hozzá foggal-körömmel még akkor is, amikor már talán nem is szabadna? Még ma sem tudom megmagyarázni teljesen. Hiszem, hogy a Szerelmet nem is kell. A mai racionális világban mindent rideg fogalmak és logikus magyarázatok közé akarunk zárni. De van, amit nem lehet. Aki a Szerelmet magyarázni próbálja, az nem is Szeret igazán. Mert ez magasabb szinten létezik. Ez azon erők közé tartozik, amik nem a földi síkról erednek. Ez egy igazi "csoda-élmény". A legritkábbak egyike.
Csak annyi a biztos, hogy a kezdetektől érzem, hogy sorsom van vele. Tudtam, hogy az életem része lesz, tudtam, hogy nekünk találkoznunk kellett. Ne kérdezd honnan, mert én sem tudom. Csak egy olyan mélyről jövő érzés volt, amelynek tudtam, hogy nem szabad és nem is lehet ellenállnom. És jól tettem, hogy nem ellenkeztem. Kapocs van köztünk. Érzem, ha fáj neki, érzem ha boldog. Ezek a rejtett szálak talán mindvégig ott voltak, talán szép lassan alakultak ki. Nem tudom. De olyan ez, mintha a lelkem összeölelkezett volna az Övével és nem akarná elereszteni többé. Nem azért mert önző. Hanem mert tudja, hogy ha elengedi, akkor az fájni fog. Neki is és nekem is. Nem marad, ki óvjon.
Most fáj nagyon. Most messze van. Nem a fizikai távolságról van szó, mert az nem távolság. A valódi távolság itt benn van. Az tud csak fájni. Félek, hogy elszakítja ezeket a szálakat, hogy kibújik lelkem védő öleléséből és eltaszít messze-messze. De ha az Ő boldogságához és jövőjéhez ez kell - nehezen ugyan - de elfogadnám. Akit Szeretek, azt sosem húzhatom vissza, sosem hátráltathatom, tudom jól. Önzőségem és birtoklási vágyam levethetem, mert ha nem okozok már többé neki örömöt, csak szomorúságot, akkor az én szerepem az életében befejeződött.
De gyötrődöm. Nem érzem még, hogy közös utazásunk véget ért. Nem érzem úgy, hogy meg kell köszönnöm, amit kaptam és emelt fővel kell mennem tovább. Sulykolnám ezt az érzést a makacs, konok fejembe, de valami azt súgja, hogy még nincs itt az ideje. Ugyanazzal az érzéssel tör rám ez a gondolat, mint amikor tudtam, hogy nekünk célunk van egymással. Úgy érzem csak várnom kell és hagynom kell, hogy az idő adja meg a választ. Ez a legnagyobb lecke nekem. Megtanulni várni, olykor tétlenül és kételyek közt. Sosem voltam képes rá. Talán most mégis megtanulom. Talán most az egyszer a várakozás és a sok aggódás boldogságot szül majd. És ha így lesz, akkor sosem felejtem el azt, hogy a várakozás igen is fontos és hasznos folyamat. Sosem tudtam jól várakozni. Mindig elrontottam valamivel. Talán most is. Talán pont ebben a percben rontom el. De hiszem, hogy jól cselekszem. Hiszem, mert minden tettemben még most is csak Ő van és nem Én. Nem magam miatt írom le ezeket a mondatokat, nem magamnak akarok jót. Én csak azt akarom, hogy neki jó legyen. Egy dologban pedig biztos vagyok: Igaz Szerelemmel Szeretem, jobban, mint valaha. Évek múltán is, izzó, lobogó szerelemmel. Sajnálom, hogy elfelejtettem éreztetni ezt.
Hibáztunk ezerszer. Fiatalok vagyunk. Azt hisszük, amit teszünk jó. De olykor kiderül, hogy mégsem. És ilyenkor fáj neki, fáj nekem és egymásra támadunk, mert azt hisszük minden áron bizonyítani kell az igazunkat. De már tudom, hogy nem ez a lényeg. Nem az számít ki kerül ki győztesen, mert a Szerelem nem egy harc. Nem ilyen harc. Egymással nem kell küzdenünk, hanem épp ellenkezőleg. Együtt, egymás oldalán kell harcolnunk magával az élettel és az egyre nehezebb hétköznapokkal. Hiszem, hogy szükségünk van egymásra.

A következő sorokat olvasom. 2010. november 2. Ő írta nekem és már azt hiszem kívülről tudom:

"Nagyon gyorsan eltelt egy év. Szinte még látom magunkat, mikor félénken beszélgettünk, mikor először találkoztunk és nem mertünk puszit adni egymásnak. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen ezek jelentették az életemben a fordulópontot.
Ennyi idő után is olyan szerelmes vagyok, mint egy túlbuzgó tinédzser és ez jó. Nagyon jó.

Már együtt lakunk, legyőztük a minket elválasztó kilométereket, gondok ugyan vannak, de hiába vetnek néha árnyékot a közös életünkre a hétköznapok, mi nem vagyunk egyedül: segítjük egymást, támogatjuk a másikat.

Becsülöm Őt... azért, mert egész életében küzdött, kitartott, bizakodott és mert sok mindent elért. Becsülöm, mert hisz bennem, támogat. Annak ellenére, hogy szerencsétlen vagyok és minden tervem kudarcba fullad, képes reményt adni egy újabb próbálkozásra. Biztat és mellettem van. 

Azt kell, hogy mondjam őszintén: nem szeretem Őt annyira, mint az elején....

...hanem sokkal jobban Szeretem.

Remélem eléggé ki tudom mutatni és tisztában van vele.
Nem tudnám elképzelni nélküle az életem, teljesen a részem lett. Ha elveszteném, akkor mindenem elveszne vele együtt.
...nem akarom ezt, tehát küzdeni fogok érte. Igyekezek és igyekezni is fogok.
Nem vagyok tökéletes, sok mindenben nem vagyok jó, de talán látja, hogy próbálok fejlődni, tanulni és jobb lenni. Érte/Értünk/ a szerelmünkért teszem.

Néha kell veszekedni, hogy a végén összebújhassunk azzal, akit szeretünk és aki szeret.
Kell, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül. Én érzem, hogy nem vagyok egyedül!
Remélem, hogy a sors még sok-sok csodás napokat tartogat nekünk.

"Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Nagyon Szeretlek!" - Idéztem a régi bejegyzésemből. Mostanra sokkalta jobban illik a következő megfogalmazás:
Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Szívből Szeretlek Életem Szerelme! Örökké szeretni foglak és köszönöm ezt a csodás évet veled!"

Süt belőle a Szerelem. És én képes voltam kétségbe vonni, hogy valaha is Szeretett. Ritka nagy barom vagyok, tudom. Életem legszebb sorai ezek, az olvasásuk minden egyes alkalommal képes érzelem-hurrikánt kiváltani belőlem. Fogalmam sincs mit hoz a jövő, fogalmam sincs, hogy hol van és mire gondol most. De azt tudom, hogy nem ígérhetek mást, mint amit ő ígért nekem November másodikán:

Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Szívből Szeretlek Életem Szerelme! Örökké szeretni foglak és köszönöm ezt a csodás évet veled!

Jók voltunk együtt, bárki bármit is mondd. Tudom, hogy Te is így érzed. Mennyi közös weblap, mennyi együttes munka. Még itt is kiegészítettük egymást... és tudom, hogy a jövőben is kiegészítenénk. Az álmom volt egy közös cég, ahol te lehetsz a grafikus, és ahol végre megvalósíthatod önmagad és senki sem parancsol nekünk. Olyan álom, ami tudom, hogy elérhető. Nézhetek az élet bármely területére: Látom, hogy mindenütt az igaz társam voltál. Ezer meg ezer emlék és mennyi kis apró csoda, amit sosem volt alkalmam elmondani neked. Tudd meg, hogy köszönöm, tudd meg, hogy fogalmad sem volt soha, hogy mennyi mindent adtál nekem. És lehet, hogy szerinted az életed céltalan és értelmetlen, de igen is tettél valami igazán nagyot (egy valódi csodát): Megtanítottál Szeretni és megmutattad, hogy milyen az igazi boldogság. Ezt pedig sosem fogom elfelejteni.
Bármi is történjék, tudom, hogy Te voltál - vagy - és leszel is nekem az igazi. És ha kell várok, a következő életemben is, hogy újra rád találhassak. Akkor majd nem vétek olyan buta hibákat, mint most. Akkor már értékelni fogom az igazi Szerelmet. Addig pedig Szeretek, remélek, és emlékezem. Mert bárhol is járj, bárkivel is legyél... én sosem felejtelek el és mindig gondolni fogok rád. Évek múltán is. Örökké! Mert Te sosem hitted el, de örök Szerelem igen is létezik. Itt él bennem, pont úgy, ahogy Te is. Minden nap.