Szerelmünk Naplója

Viszlát

Burkolhatod bármennyire szép köntösbe és körülírhatod a legcsodásabb mondatokkal...a lényeg akkor sem változik: Nincs már szükséged rám. Szóval menj, élj, keresd a helyed, a társad és a boldogságod, engem pedig felejts el. Mert ezt akarod és ezt is fogod tenni. Sosem kellett volna elhitetned velem, hogy igazán szeretsz és akkor sosem éreztem volna azt, amit most. De ez már az én bajom. Mindig is az volt. Amikor az embernek a legnagyobb szüksége lenne a másikra, akkor hagyja cserben. Nem volt itt szerelem, semmi se volt. Fellángolás, ami ellobbant, mint egy szalmaláng. Sajnálom, hogy nem láttad meg aki vagyok és nem vetted észre hogy időközben mindent feladtam érted.

Élj boldogan és ne is gondolj rám. Jól vagyok, jól leszek. Viszlát.

A blogot törölheted, már értelmét vesztette amúgy is.

Talán nem ez a végszó...

... sosem tudhatjuk...

Éveken át, ostoba módon faltam magamba a sok fájdalmat, hogy senki se lássa. Inkább rekordsebességgel eltüntettem mindent, de ne tudják meg: legbelül totális káosz uralkodik, és semmi sem oké. Persze volt, aki mindezt premier plánban nézte végig, és óvva intett attól, amit csinálok - mondanom sem kell, teljesen feleslegesen.

Bárcsak tudnád

Szivem! Azért írok most ide, mert talán összeszedettebben tudom majd elmondani Neked, amit eddig nem biztos, hogy jól sikerült átadnom. Az utóbbi időben sokszor voltál szomorú, sokszor voltál magad alatt. Persze ez érthető, hiszen tisztában vagyok vele, hogy rengeteg a gond. Nem is akartam soha lekicsinylően kezelni ezeket, hiszen jómagam is tudom, hogy nem elég csak legyinteni és elfelejteni mindent. Azt hiszed nem érzem és nem látom át, de hidd el, hogy ez nem így van. Azt is tudom, hogy hiába próbálkozom és hiába teszek meg mindent, még ez is kevés lesz ahhoz, hogy ezeket a problémákat el tudjam oszlatni. Hiszen a legtöbbet régóta hordozod és a megoldásuk is belőled fog majd fakadni, ha felkészültél és eljön rá az idő.

Viszont amíg ez nem történik meg, én mindvégig melletted leszek és még ha szélmalom harc is, de próbálok enyhíteni a terheiden. Újra meg újra falakba ütközöm majd, de ez sem tántorít el, mert ha néha csak egy kicsit is könnyebb lesz, akkor már megéri. Számomra az jelenti ilyenkor a legtöbbet, ha érzem, hogy nem hagytak egyedül és van mellettem valaki. Olykor én is érzem, hogy összecsapnak a fejem felett a hullámok, de ha ilyenkor az eszembe jut az, hogy Te vagy nekem, akkor minden könnyebbnek tűnik. Azaz nem, ez nem teljesen igaz. Olyankor én érzem magam erősebbnek, hiszen van miért (kiért) harcolnom. Pedig magamért kell, jól tudom. De ha van egy kapaszkodó, akkor ez is sokkal könnyebb. Szeretném hinni, hogy ha ritkán is, de néha Te is érzed, hogy számodra én vagyok az a kapaszkodó. Minden buta, elcsépelt, közhelynek tűnő, rózsaszín optimista kijelentésem mögött csak az a szándék lapul, hogy segítsek, hogy megpróbáljam megmutatni, hogy lehet - és LESZ IS - még jobb. Tudom, hogy ez is távolinak és hihetetlennek tűnik, de minden napom azzal telik, hogy kitaláljam mivel tehetném könnyebbé az életed. Még ha csak apróságok is, de számomra fontosak. Hiszen azért az emberért vannak, aki számomra a legtöbbet jelenti.

Amikor legutóbb itt voltál és hazaértünk azután a bizonyos este után, akkor is hihetetlenül jó érzés volt, hogy Te itt vagy nekem, megfogod a kezem, átölelsz és egy finom kis puszit adsz a nyakamra. Akkor én is kicsit úgy éreztem, hogy mindig minden rossz engem talál meg és semmire sem vagyok jó... mégis, amint Te megérintettél, rögtön távolinak és könnyebbnek tűnt ez az egész katyvasz. Ennyire sokat jelent az, ha az ember nincs egyedül. Tudom néha azt hiszed, hogy magadra hagylak, és nem segítek, de az butaság. Ha pár percig nem írok, talán azt hiszed, hogy biztos milyen jól elvagyok itt magamban, vagy jobb dolgom van. Holott a valóság általában az, hogy dolgozom a közös melónkon vagy éppen valami újabb Ferikés meglepetésen agyalok... neked :) Hihetetlen tudom, de nem nagyon van olyan gondolatom, amiben ne szerepelnél. És sosem a rossz értelemben. Sosem mondanék olyanokat rád, amiket emlegettél. Egyszerűen nem tudnék.

Néha persze úgy érzem, hogy minden amit teszek értelmetlen, mert sokszor teljesen úgy tűnik, mintha észre sem vennéd őket. De közben valahol belül tudom, hogy észreveszel Te mindent, csak nem tudod vagy éppen nem akarod ezt a tudtomra adni. De végtére is nem ez a fontos. Nem azért adok, hogy kapjak is valamit cserébe. Ha így lesz, örülni fogok. De ha nem, akkor sincs gond, mert önzetlenül teszem, amit teszek, azért, akit Szeretek. Sajnálom, hogy nem tudok többet segíteni és nem lehetek az az ember, aki egy szempillantás alatt minden gondot eltüntet. Viszont hívj csak naívnak vagy álomvilágban élőnek, de hiszem, hogy minden megoldódhat, ha az ember nem adja fel és nincs egyedül.

A legfontosabb ebben az életben a társ. Minden más veszendő, minden más értéktelenné válik hamar, de egy igazi társ sosem. A tárgyakat megunjuk, a pénz elúszik, amit megszerzünk keservesen, arra pedig előbb-utóbb ráununk. Ilyen az ember. Mindig olyat akar, ami éppen nincsen, de amint megszerzi, már rögtön más kell. Ezt el kell fogadni. Végtére is nincs ezzel baj, azért élünk, hogy a céljainkat elérjük és utána új célokat tűzzünk ki magunk elé. De tudnunk kell, hogy ez az egész csak egy nagy mókuskerék, ami nem visz sehova. Tekerjük körbe körbe, de valójában nem haladunk sehova. Csak a jól megszokott köröket futjuk. És amint erre ráébredünk, világossá válik, hogy mi az, ami tényleg fontos és mi az, amiért tényleg küzdeni kell. Én úgy érzem ráébredtem erre. Persze nem vagyok álszent, nekem is vannak ugyanúgy hétköznapi vágyaim, én is vágyom olyan dolgokra, amiket valószínűleg ugyanúgy megunok majd, mint a többiek. De a fő célom már nem ez. Valami teljesen más.

Azt mondtad, nem tudod ki vagyok. Pedig nem lettem más ember. Változtam sokat, ez igaz. De ez a változás kellett, mert a régi önmagam hibái nagyon sok kárt okoztak. Mind magamban, mind másokban. Bizonyos dolgokat elengedtem, másokat háttérbe szorítottam. De a lényeg nem változott. Ugyanazt érzem, ugyanazt akarom és ugyanúgy küzdök, mint régen. A hibáimat viszont próbálom levetni folyamatosan, de mindezt önszántamból. Ha meg akarnál változtatni nem menne, de nem is erről van szó. Ezt mind magam miatt teszem, hogy szerethetőbb ember lehessek, olyan, aki mellől nem menekülnek, hanem akit hiányolnak. Még messze az út vége, talán el se érem soha, de nem adom fel. Remélem Te sem. Bármennyire is nehéz, bármennyire is szenvedsz, nem vagy egyedül. Bármilyen kevés is az, amit tenni tudok, de mindig meg fogom tenni. Ha kell ezerszer elmondom, amit érzek, ezerszer meghallgatlak. Nem fogom megunni sosem. Hiszem, hogy egyszer lesz eredménye és egyszer Te is meglátod majd azt, amit én. Addig pedig várok... türelmesen. Hisz nem csak akkor kellesz, ha mosolyogsz és minden tökéletes. Nem csak akkor akarlak, ha nevetünk és romantikázunk. Kellesz akkor is, ha éppen értelmetlennek találsz mindent és haragszol az egész világra. Még ha veszekszünk... akkor is kellesz. Egyszerűen nem tudok haragudni rád. Eltelik két perc és már hiányzol... legszívesebben mindig elmondanám Neked. De a hülye büszkeségem sokszor megakadályozza ezt. De tudd, hogy sosem haragszom. Sokszor megbántasz, sokszor okozol fájdalmat, de tudom, hogy én is. És ez elkerülhetetlen azok között, akik fontosak egymásnak.

Kérlek hallgass meg valamit... mintha csak rólunk szólna: [link]

Nem is kell mondanom mást. Ha TÉNYLEG a szívedre hallgatsz, mindent tudni fogsz. Azt is, hogy nem változtam, hogy ugyanaz vagyok itt belül és azt is, hogy "Te mit akarsz..."

Minden megoldás, minden kulcs, minden megfejtés ott van benned. És én is ott élek benned, mint ahogy Te bennem. És ezen nincs az az erő, ami változtatni tudna.

A meglepetés

Köszönöm Neked, hogy itt voltál velem. Köszönöm az együtt töltött napokat. Köszönöm, hogy eljöttél és megleptél. Az egyik legnagyobb álmom váltottad valóra. Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot, amikor kiugrottál a bokrok mögül és rám mosolyogtál. Örökre belém égett az a perc és az összes többi is.

Fölösleges is fecsérelni a szót, hisz mindent tudsz, amit tudnod kell, amit pedig még nem, azt hamarosan úgyis tudni fogod. A lényeg az, hogy boldoggá tettél és tényleg köszönöm.

U.i.: Nagyon finom volt a pizza, ezért pedig külön köszönet jár :)

Idézetek Tőle

Ha meg kell halnom, akkor úgyis meg fogok... előbb utóbb mindenki elmegy. A lényeg nem az, hogy meddig élsz és hol, hanem hogy kivel és mennyire érzed boldognak magad.

Az első perctől kezdve boldog voltam Veled... és ezért míg élek, hálás leszek! (Talán még utána is).

Vannak emberek, akiknek a szeretlek szóra azt mondod, hogy "Én is Téged"... És vannak, akiknek azt, hogy "Én is SZERETLEK Téged!" Az utóbbit kell megbecsülni, mert ez az igazi szeretet egyik igencsak apró jele.
 

Tiszta szívvel és igazán SZERETLEK Téged!

Ébren álmodom

Néhány perce ment csak el. Két napot volt velem. Valaki odafönn mégis szerethet engem, ugyanis talán most először az életben azt érzem, hogy tényleg szerencsés vagyok. Adott nekem plusz egy napot vele. Két nap persze nem sok... de most nekem ez volt a minden.

Amint beszállt az autóba elkezdtek potyogni a könnyeim. Nem is a szomorúság miatt, hisz a végén mégis csak sikerült megmutatnom neki azt, amit szerettem volna. Inkább a sok hihetetlen s álomszerű élmény válthatta ki, amit Vele éreztem ezalatt a két nap alatt. Olyan érzések száguldottak át rajtam, amiknek a létezéséről eddig még csak nem is tudtam. Soha!

Letöröltem a könnyeim és gyorsan ide siettem, hisz ezt meg kell örökíteni, annyira tökéletes. A meglepetésem pont úgy sikerült, ahogy terveztem. Megérte a rengeteg szaladgálás és szenvedés. Láttam rajta, hogy nem számított rá és pont ez volt a cél. Hogy tudja, hogy bármennyire is ismer, tele vagyok meglepetésekkel, hisz ez még csak a kezdet. Más is van még a tarsolyomban, nem is kevés. Nem volt egyszerű áttörnöm a benne felállított védelmi vonalat, de úgy érzem sikerült. Ha nem is teljesen, de jó úton haladok. Esélyem lesz bizonyítani és megmutatni, hogy tényleg egy jobb és szerethetőbb ember lettem. Remélem meglátta ezt Ő is bennem.

Most tudatosul csak igazán bennem, hogy tényleg működik az, amit sokan mondanak. Nem elég csak valamit nagyon akarni. Tenni is kell érte és addig fel nem adni, amíg nem sikerül. Ezt tettem most. Életemben először nem adtam fel, mert nem is tudtam volna. És küzdöttem, küzdöttem, most pedig elégedett vagyok, mert ennél jobb végeredményt nem is várhattam volna. Ölelhettem, csókolhattam, szerethettem, simogathattam. Alig állok a lábamon annyira kimerült vagyok, hisz aludni sem mertem és nem is akartam. Csak néztem, ahogy békésen szuszog, fejét a mellkasomra hajtva és el sem tudtam hinni, hogy ez a valóság. Féltem, hogyha becsukom a szemem kiderül, hogy csak álmodom, de nem... ez  valóság! Gyönyörű volt, mint mindig, képtelen voltam levenni a szemem róla. A szívem is végig úgy kalimpált, mintha kiugrani készülne. Amikor pedig a megállóban elindult felém azt hittem mentőt kell majd hívni hozzám. De itt vagyok, túléltem, s ugyan most kicsit sajog a szívem, de ez a jó féle "fájdalom". Lesz még jövő, látom, szerethetem és csókolhatom ismét. Addig pedig tervezek tovább, ébren álmodom és újra meg újra visszajátszom az ebben a két napban szerzett boldogságom filmkockáit.

Amikor a másik háznál megcsókolt és megölelt, akkor olyan érzések futottak át rajtam, amikre még ember nem talált ki szót. Katartikus élmény, leírhatatlan. Mintha arra a pár percre összeolvadt volna a lelkem az övével és nem csak a testünk csókolózott volna. Nem tudtam betelni Vele, akartam még-még-még... És aztán zokogni kezdtünk, mind a ketten, szavakra pedig nem volt már szükség. Életem legboldogabb percei!

Most már Te is láthatod, kedves olvasó! Igen is léteznek csodák. Az egyiket épp most éltem át. Hidd el, tudni fogod mikor történik ilyesmi, hisz ha átéled, képtelen leszel valaha is elfelejteni. Örökre ott marad benned, örökre a legszebb emlékeid között lesz a helye. Pont úgy, mint nekem. A 2 nap, ami tökéletes volt. A 2 nap, amikor újra megtanultam bízni (főleg magamban) és abban, hogy a dolgok alakulhatnak jól is. Bárki is segített odafönn: Köszönöm!

Neked pedig csak annyit üzennék: Köszönöm neked ezt a csodás két napot, köszönöm a bizalmat, az esélyt és ezt a sok csodát. El sem hiszed mennyi mindent adtál.

Szeretlek!

Remény

Eljött a nap. Hamarosan újra látom. Talán utoljára. Megteszek mindent, hogy ez ne így legyen. Küzdök, amíg el nem bukom. Hiszem, hogy képes vagyok újra belobbantani a szerelem lángját! Ő megér ennyit. Ő mindent megér.

Már csak pár óra és a szívem újra hevesen fog kalimpálni, mert megpillantom majd azt a Nőt, akit igazán Szeretek! Tele vagyok izgalommal, reménnyel, de ugyanakkor kételyekkel is. Talán nem is miattam jön, talán alig várja, hogy vége legyen és elválhassunk örökre. Nem tudom, semmit nem tudok, csak azt, hogy megőrülök érte és végre van egy lehetőségem, hogy ezt szemtől szembe is elmondhassam neki.

Az Első Pillantást hallgatom. Már csak pár óra és újra megtörténik. A sokadik, mégis az első pillantás. Talán az utolsó is. Félek. Amint meglátom legszívesebben megállítanám majd az időt. Bárcsak meglátná bennem azt, ami érzek magamban. Bárcsak történne valami kis apróság, amiből még érzem, hogy nincs veszve minden.

Istenem, kérlek segíts!

Tőle

"Ahogy minden rosszban rejtőzik valami jó, úgy minden “hagyj békén” mögött ott van az, hogy “szükségem van rád”; minden “nem félek” mögött megbújik az, hogy “vigyázz rám”; minden bezárult ajtó után kinyílik egy ablak, és minden könnycsepp után egyszer majd mosoly ül az arcunkra... Minden "csak vicceltem" mögött van egy kis igazság, minden "csak elgondolkodtam"-ban van egy kis kíváncsiság, minden "nem tudom" mögött van egy kis tudás - és minden "már nem érdekel" mögött ott lapul egy kis érzelem..."

Köszönöm Neked!

A mai nap ez lett a mindenem és többet ér bárminél.

Mindig Szeretni foglak és minden nappal egyre jobb és jobb ember leszek majd, hogy Te is félelmek nélkül Szerethess egyszer. A cél adott, én pedig nekivágtam!

Magány

Ennek a bejegyzésnek valószínűleg nem itt lenne a helye. Sőt, talán legjobb lenne, ha sose írnám meg. De már jó ideje csak ide írok és a kezem rögtön ezt a linket nyitotta meg. Az agyam öntudatlanul döntött, én pedig elfogadom ezt a döntést.

Életemben talán egyszer láttam édesapámat sírni. Emlékszem még az okára és teljesen jogos volt a dolog. Én is sírtam volna a helyében. Azóta viszont rengeteg év telt el és sosem hullatott könnyeket. Ha mégis, akkor jól titkolta. Mindig életerős, harcos típus volt. Akkor sem adta fel, amikor közölték vele, hogy a szívének már csak a 40%-a működik. Nap, mint nap felkelt és elindult a munkába. Hazaért és késő estig itthon is dolgozott. Soha meg nem állva. Értem. Értünk. Sokszor kaptunk össze, de mindig felnéztem rá és csodáltam őt a kitartásáért. Ma már nagyon ritka az ilyen.

Tegnap reggel nagyon megijedtem. Kiléptem a lakásból, elindultam a kert felé, s amint a műhelye mellett haladtam el, megpillantottam őt. Háttal állt, úgy gondoltam szokásához híven barkácsol éppen valamit. Köszöntem neki, de nem válaszolt, csak állt tovább mozdulatlanul. "Apu!" - szólítottam hangosabban, hátha csak nem hallotta előbbi köszönésem. Most sem szólt, csak szép lassan felém fordult és én rögtön észre vettem a szeméből csorgó óriási könnycseppeket. Nem tudtam mi történt. Nem tudtam, mire gondoljak. Rosszul lett? Összekaptak? Más a baj? Szótlanul állt előttem, csak nézett rám és sírt. Lassacskán az én szemeim is könnybe lábadtak és félve kérdeztem meg tőle: "Mi a baj? Mi történt?"

Most már tudom az okát. Jogosak voltak a könnyek. Hirtelen minden még rosszabb lett, pedig azt hittem már a gödör alján vagyunk. Már én is távol vagyok az otthonomtól. Aludnom kellene, mert hamarosan hosszú útra indulunk. A szokottnál jóval messzebb van a kórház, ahova az egész család útra kel délelőtt. Aludnom kellene, de nem tudok. Olyan szorítást érzek a mellkasomban, amilyet még ezelőtt soha. Nagy levegőket veszek, mintha félnék, hogy egyszer csak elfogy majd. Bármire is gondolok, csak szorít-szorít, egyre jobban. Nincs kapaszkodó. Már másnak sem.

A holnapi (immáron mai) napunk ezzel telik majd. Megyünk, mosolygunk, kedveseket mondunk és biztatunk. Közben mégis mindannyian tudjuk jól, hogy valójában elbúcsúzni megyünk. Egy újabb családtagot veszítünk el hamarosan. Újabb ember, aki sosem érdemelte volna ezt. Próbálok másra gondolni, próbálok erős lenni, de egyre kevésbé megy. Nem sikerül tovább mászni, megragadtam a gödör alján. Mindenki erősnek mutatja magát, de már szinte senki sem az. Mindenkit elveszítünk, aki fontos. Mindenkit.

Délután elkaptam egy mondatot, ami azóta is visszhangzik a fejemben: "Ennyire rossz ember lennék, hogy ezt érdemlem?" Újra meg újra ezt kérdezem magamtól, miközben tudom, hogy az én fájdalmam semmi ahhoz képest, amit édesapám érez. Mégsem tudom elfelejteni ezt a kérdést. Talán mert rám is annyira igaz. Ennyire rossz ember lennék? Én már nem tudom. Jó nevelést kaptam, helyén van a szívem, sosem bántottam senkit, sosem akartam másnak rosszat. Akit szeretek igazán szeretem, aki fontos, azt sosem felejtem. Boldogságot, örömöt és jót akartam adni a családomnak, a páromnak, a barátaimnak és mindenkinek, aki jó ember. Nem vagyok gonosz. Tudom, érzem. Mégis itt vagyok lenn. Elhagynak, elfelejtenek. Bárcsak megfogná most Valaki a kezem, megsimítaná az arcom vagy csak őszintén megkérdezné: "Mi bánt?" De ez nem történik meg. Öt percenként lesem a telefont, mint egy óvodás, minden kutyaugatásra az ablakba ugrok. Hátha megment majd Valaki, hátha most én is fontos leszek. De az élet nem tündérmese. Ha magam nem vagyok erős, elveszek. Nincs aki felhúzzon vagy megsimogassa a kezem. Nem csörrent a telefon, nem jön sms. Egy kihalt bloggal beszélgetek, mert itt "othon vagyok".

Halálosan szeretem Őt! Minden alkalommal, amikor valami rossz dolog történik ösztönösen belé akarok kapaszkodni. Most is. Erőt akarok meríteni abból, hogy Ő van, gondol rám, szeret engem. Talán nem keres, talán nem mutatja, de szeret még, aggódik értem és gondol rám, pont úgy, ahogy én is, minden nap. De ez most csak álom már. Nem bízhatok ebben, semmiben sem bízhatok.
Minden nap írtam ide, hátha olvassa és hátha látja, hogy nem mondtam le róla. Nem adtam fel. Én küzdeni akarok, küzdeni fogok!!! Próbáltam keresni telefonon, de nem akar beszélni velem. Én pedig veszem az adást. Talán azt hitte veszekedni akarok, talán azt hitte megint csak vita lett volna. Pedig nem... csak hiányzik, aggódom érte és szerettem volna hallani a hangját. Mert erőt ad. Mert mindig imádtam. Mert nekem ez a minden. De már abban sem vagyok biztos, hogy örül annak, hogy írok ide. Talán nem is olvassa. Vagy ha mégis, akkor azt hiszi, hogy nem neki írom, csak a blognak. Pedig ez mind neki szól. Senki más nem érdekelt soha. Ő indította ezt a blogot és én pedig vezetem tovább. Én életben akarom tartani a lángot. Mert itt kicsit olyan, mintha neki mondanám. Másutt nem tudom. Telefonon nem hagyja, sms-ben túl hosszú lenne. Személyesen lenne az igazi, de arra fogalmam sincs sor kerülhet-e még valaha.
Bárcsak tudnám mire vágyik. Bárcsak tudnám mi lenne a helyes. Hogyan mutassam meg, hogy mindent megtennék érte? Hogyan mutassam meg, hogy küzdenék a végsőkig a kapcsolatunkért? Felhívtam az édesanyját is, pedig nagyon féltem... nem tőle, csak a beszélgetéstől. Pár nappal később írtam neki sms-t is, hogy még jobban nyomatékosítsam előtte is, hogy gondolok rájuk és nagyon Szeretem a lányát. Ha géphez ülök csak ezt a blogot írom és csak miatta jövök fel. Azt hittem ez talán elég bizonyíték lesz, de úgy érzem még mindig nem az. Talán azt érzi, hogy lemondtam róla. Talán azt hiszi nem vagyok kíváncsi rá, mert nem beszélgetek vele a megszokott helyeken. De én csak betartom, amit ígértem. Eltűntem, mert ezt kérte tőlem. Eltűntem, mert nem mondta azóta sem, hogy hiányzom vagy jöjjek vissza. Nem mondta, hogy kellenék. Én pedig nem erőszakolom magam senkire. Ha kellek, mindig itt vagyok. Ha kellek, bárhol ott vagyok, bárhol ott leszek. De ha nem kellek, nem leszek útban. Csak ezt a blogot nem tudom itt hagyni. Csak ez a kapcsolatom a boldogsággal és Vele. Kéretlen kapocs, de nekem fontos. Majdnem olyan fontos, mint Ő.

Abba kell hagynom, meg kell próbálnom pihenni, mert hamarosan indulunk. Bárki is vagy, kérlek gondolj majd rám. Kérlek adj erőt és segíts, mert nagyon nehéz lesz. Kérlek tudd, hogy nagyon magányos vagyok és hihetetlenül szorít itt benn valami. Félek. Kapaszkodni akarok valamibe, de nem merek. És csak fulladozom megint.

Tényleg ennyire rossz ember vagyok? Csak szeretni akarok (Őt), csak élni az életem, csak boldog lenni (Vele). Nem tudom hol rontottam el az életem ennyire. Ilyen magányosnak még sosem éreztem magam. Soha. De erős leszek. Mert most nem rólam van szó. Most másnak kell erőt adnom. És én megteszem, ha kell ezerszer. Egyszer majd visszakapom az élettől és valaki nekem is ad majd erőt. Bíznom kell benne, mert ha ezt is feladom semmim sem marad.
 

Kommentár nélkül

Páros tánc

"Van-e a lelkünknek másik fele?
Létezik-e a földi (vagy az égi) világban nagy Te?
Egyet tudok, és ezt egészen biztosan.
Sokféle szeretet van. Apai, anyai, testvéri, baráti, felebaráti. Családszeretet, gyerekszeretet... Ezek mind erős kötések. Főleg az anyai szeretet. De intenzitásában semmi sem fogható ahhoz, ahogy egy férfi és egy nő - ha összetartoznak - szeretni tudják egymást!
Ez a legmélyebb kapocs.
Én és Te.
Férfi és nő.
Az élet alapja a páros tánc.
Ahogy ölelkezik a jin és a jang, ahogy fényt gyújt a pozitív és negatív áram érintkezése, úgy a férfi és a nő szerelmén alapszik minden.
Az édenkertben csak ketten voltunk.
Nem volt család.
Az, hogy manapság a párkapcsolatokkal baj van, csak más szó arra, hogy az egész emberiség bajban van.
A ahol - nagy ritkaság manapság! - megjelenik ez az izzó összetartozás-élmény a férfi és a nő között, az élet felragyog és hirtelen értelmet kap.
Minden család boldogsága a férj és feleség szerelmén múlik. Ez a tartópillér. A páros tánc, ami köré rendeződnek a többi családtagok. Ők ketten "szóló táncosok". Ők adják a harmóniát az egész családi tánckarnak. Hozzájuk viszonyulnak, és tőlük tanulnak szeretni a többiek.
Nem igaz barátom, hogy a "szerelem idővel átalakul szeretetté".
Nem igaz!
A szerelemnek örökké kell tartani!
A férfiból apa lesz, a nőből anya, jönnek a gyerekek, az unokák, a szeretet minősége is megváltozik, hiszen az anyai szeretet nem is hasonlítható ahhoz a vonzalomhoz, melyet egy nő a férje iránt érez - és mégis, nagy baj, ha az anya elfelejti, hogy a páros tánc az ő legfőbb küldetése, és haláláig, sőt még azon túl is tart.
Örökké.
Tudom, hogy ez egy felpuffadt, hihetetlenül nagy szó, de az angyalok nagy szavakban gondolkodnak.
"Nem a szavak nagyok - mondják az angyalok -, hanem ti vagytok kicsik".
A gyerekek sérülnek egy olyan családban, ahol a férj és feleség nem szereti egymást. Méghozzá szerelmes szeretettel.
Szerelmes szeretet alatt olyan összetartozást értek, melyet abban a józan eszünk által lehetetlennek tartott, mégis rendíthetetlen meggyőződésben élünk, hogy örökké tart.
A gyerekeknek olyan apa kell, aki szerelmes a mamába. És olyan mama, aki szerelmes az apába. A szónak az Igazi Találkozás értelmében. Csakis az ilyen szövetségben érzi magát biztonságban. Ha ez meginog - nem a válásig, csak az elhidegülésig - , a gyerek azonnal megérzi. Ha a szülei között "nem húz már a mágnes", azt ösztönösen érzi. Érzi, hogy hiába szereti őt "külön" a mama és "külön" a papa - ha az ő szeretetük nem két pilléren álló rendíthetetlen híd, akkor a gyerekek nem tudnak átmenni biztonságosan a túlsó partra.
Papa és mama szerelme nem elvesz a gyerektől, hanem ad.
Melegséget. Bizonyosságot. Erőt.
Sok család abban megy tönkre, hogy a párjától elhidegült, boldogtalan asszony a gyerekéhez menekül. Így lesz a gyermek a szülői viták áldozata. Hol az apjához, hol az anyjához bújik. Védelmet keres, miközben pontosan érzi, hogy feszültség van a szülei között - külön-külön boldogtalanok.
Az ilyen családi légkörben nehéz felnőni. "Csak miattam nem válnak el!" - gondolja a gyermek, amit úgy fordít le magában: "Miattam boldogtalanok!"
Az igazi családban a szülők vénkorukban is fogják egymás kezét. Az öregember szemében éppúgy villan néha az első szerelmes pillantásának elérhetetlen sóvárgása, mint a vénasszonyéban a hálás, fiatalos csillogás. (Mert a szerelem mindig elérhetetlen és mindig fiatal marad! Hiába van itt és mindig közel a másik... mégis hiányzik. Amit elérünk egymásban, az nem szerelem - hiába élsz ötven esztendőt valakivel egy házban, egy lakásban: ha szereted, nem érted el. Nem a tiéd, mert megragadhatatlan.)
Tudom, hogy amiről most beszélek: nincs. Nevetséges, patetikus, sehol sem található.
De igaz!
Eszmény nélkül - még ha nincs is sehol - nem lehet élni.
Ha nem a mai rom-lélektanról beszélünk, arról, hogy ebben a tébolyult és pocsék világban mi a viszonylag elviselhető, mi a legkisebb fájdalommal járó betegség, és hogyan kell a gyerekeknek egy mai család összetört romjai között úgy botorkálni, hogy lehetőleg ne vérezzék össze magukat - amikor tehát a Valódiról beszélünk, hogy mit jelent igazából a szeretet, akkor ki kell mondani: a férfi és a nő közötti szeretet a legdöntőbb.
Ahol ez létrejön, ott minden létrejött.
Ez - és csakis ez! - a harmonikus családi minta. Ahol férj és feleség szerelmesek egymásba.
Ilyen családban szeretnék gyerek lenni.
Nem voltam, sajnos, azért tudom, hogy mit jelent.
Én már a rom-lélektant tanultam. Egy összeomlott világban, lelki roncsok és háborúságok között telt a fiatalságom. Jó, hogy így történt, mert legalább megtanultam, hogyan kell az összetört életek romjaiból a lehető legkisebb vérveszteség nélkül kiszabadulni. Tudom, mit tegyen a gyerek akkor, ha rászakad a szülei drámája, ha széttörik mindaz, ami őt is a világra hozta: a szeretet egysége.
Tudom, mert megéltem.
Minden a feje tetejére állt.
Valaha, egy boldogabb világban a felnőtt ember jó közérzetének az volt a titka, hogy megőrizze boldog gyermekkorának emlékét.
Ma éppen fordítva van.
Ma arról van szó, hogyan kell gyermekkorunkat elfelejteni. Hogyan kell gyermeki sebeinket begyógyítani és a szüleinknek megbocsátani.
A "Nincs szeretet" világában fordítva működünk.
Felnőtt gyerekeim vannak, és látom, hogy a pocsék világ elől gyakran húzódnak a szárnyaink alá. Hozzánk menekülnek. Ha másért nem, pihenni. De ha egyszer is rossz kedvem van, ideges vagyok és rámordulok a feleségemre, a lányom kétségbeesetten kirohan a szobából, és könnyes szemmel azt kiáltja: Hát itt is?... Itt is?!...
 

***

A szerelem intenzív pillanatában ösztönösen elfordítjuk a tekintetünket. Nem nézünk a másikra, csak lopva, akkor is csak egy-egy pillanatig.
Csók közben miért hunyod le a szemed?
És ölelés közben, a kéj extázisa közben nem érzed természetesnek, ha csukva van a szemed? Nem érzed, hogy magadban, belül jobban látod őt, mint kívül? Akiket csak a kéj vonz, szeretik a testüket nézni. Gyakran még a tükörben is. Az érzékiséget gyakran tüzeli a látvány. A test, a hús, az idegen bőr, és haj és nemi szervek látványának buja misztériuma. De a szerelmesek, akiknek a lelke is ölelkezik, jobban kedvelik a homályt, a sötétet.
Vajon miért van az, hogy nehezen mondjuk ki: "szeretlek"? Vajon miért érezzük úgy, hogy a szóval elrontunk valamit - ami kimondhatatlan?
Nézz meg bármilyen filmet, amit jó színészek játszanak. Az igazi szerelem nem akkor tükröződik a szemükben, amikor tekintetük sóváran összevillan. Ilyenkor csakis a vágyat látod izzani. "Kívánlak!... Légy az enyém!".
De ez csupán érzéki vágyódás, hús-tekintet, nem valódi szeretet.
A szemkontaktusban a szexualitás izzik. Sóvárgás. Ha egymásra nézünk, az akarva-akaratlanul érzéki pillantás. Ilyenkor, ha csak futó pillanatig is, de osztályozzuk a másikat, megkívánjuk, vagy nem, de az "alsó csakrában", a nemiségünk táján, mindig megmoccan valami. Képzeletünkben már ölelkezünk is - az ágyékunkkal nézünk.
A fizikai szemünkkel csakis a testet látjuk.
Az arcot, a húst, a szájat, a szemet. A bőrt, a lábat, a feneket, a formát, a testet.
Szemünk érzékszerv, és csakis érzékien látunk vele. Erotikusan. Testet, arcot, a másik csillogó szemét látjuk, mely vonz vagy taszít. Ez a látvány utalhat valakire, aki e mögött a lárva mögött él, de nem Ő az.
A lényeget szemmel nem látni.
A "Nincs szeretet" világa erről a titokról nem tud.
Az emberlélektan szerint ugyanis mindent az erosz határoz meg. A libidó. A test. A nemiség. A vér. Az ösztön.
Az angyallélektan másképp látja.
A szeretet mindig léleklátás.
"Jól csak a szívével lát az ember" - mondja egy angyalíró.
Mit jelent ez?
Hogy akit a szemeddel látsz, az csak a maszkja a valódinak. Külső testi jelzése valami hatalmas titoknak, amit léleknek nevezünk, és szemmel nem látni. Ezért van az, hogy sötétben nagyobb dolgok történhetnek köztünk, mint világosban. Próbáltál már félhomályban beszélgetni valakivel? Nem a szerelmeddel, de akár a barátoddal is! Mondjuk észrevétlenül leszállt az este, és besötétedett. Érezted, hogy őszintébb lettél? Érezted, ha valaki villanyt gyújt, hirtelen megváltozik közöttetek minden? Nem a szemeteket, a lelketeket vakítja a fény! Érezted, hogy a villanyfény valami meghittséget ver széjjel? "Jaj, oltsd el, olyan jó volt idáig sötétben beszélgetni!"
Sötétben a lélek könnyebben válik meztelenné.
Mit gondolsz, a vallatásnál miért világítanak az áldozat szemébe?
Mert ez a legkegyetlenebb mód. A legkönyörtelenebb.
És a meghitt presszókban miért volt valaha "gyertyafényes homály"?
Bensőséges kapcsolathoz kell a félhomály - néha a sötét.
Föltehető, hogy igazi szemünk nem az a két kocsonyás érzékszervünk, mellyel a test-világban tájékozódunk, hanem az, amelyet a hinduk festenek pirossal a homlokuk közepére.
A "harmadik szemünk", amelyet valaha elvesztettünk.
Az a léleklátó szemünk, mely régóta megvakult bennünk. Csak egészen ritkán működik, olyankor, amikor Szeretünk.
Ezzel a harmadik szemünkkel látjuk, hogy Ő az.

***

"Akinek az ego-ja kemény, nehezen él át minden átváltozást".
Ez sok más mellett azt is jelenti, hogy nehéz meghalnia.
Ősi korokban, ahol az emberek a szeretet élményét még nem felejtették el, nemcsak boldogabban éltek, de könnyebben is haltak meg, mint mi.
A szeretet: eggyé válás.
Amikor szeretsz egy embert: ő leszel. Amikor szeretsz egy fűzfát, egy tavat vagy akár a csillagos égboltot: fűzfa, tő, és csillagos égbolt leszel. (Azért szeretsz a tengerben úszni, mert egy kicsit tengerré válsz - úgy érzed, hogy nincsenek határaid. Volt már ilyen élményed? Tested a hűvös vízben parányi volt ugyan, mégis végtelenül nagy: mintha karod, elérne a végtelenig. Nem csak a víz élmény - egy kádban ezt nem élnéd meg -, hanem a határtalanság is.)
A szeretet feloldja az én-határokat.
Ahhoz, hogy szeresselek, át kell, hogy éljelek.
Ahhoz, hogy átéljelek, beléd kell bújnom.
Ahhoz, hogy beléd bújjak, föl kell oldódnom. Énemet föl kell áldoznom, hogy ne én legyek, hanem mi legyünk, ezentúl.
Mo mármost, a halál ilyen én-föladás!
Én-görcsöm föladása. Belesimulás az ismeretlenbe, ami nálam teljesebb, végtelenebb, időtlenebb. A sókristály föloldódik, és tengerré válik: ez a halál. Ezért mondták a bölcsek, hogy az élet nem egyéb, mint a halálra való felkészülés. Ez nem azt jelentette, hogy az embernek szüntelenül félnie kell, és a végrendeletét időben meg kell írnia, hanem azt, hogy az én-föladás művészetét - vagyis a szeretetet - az élet során kell megtanulni! Az én föladása kikerülhetetlen sorsfeladat: s ezt már életünkben is megéljük, ha szeretünk. Igen, ha szeretünk, egy kicsit meghalunk! A szónak nem abban az értelmében, hogy kampec, és örökké végünk van, hanem úgy, hogy kiteljesedünk. (Emlékszel? Az ölelés eksztázisában azt kiáltottad: "Ó, istenem!", És ha jó volt, azt is, hogy "Jaj, meghalok!")
Aki nem tud szeretni, annak az én-jén kívül nincs senkije és semmije: fél, ha elveszti, megsemmisül.
Aki viszont szeret, megtapasztalja hogy énjének föláldozásával kezdődik a csoda. Így aztán ténylegesen könnyebben hal meg. Könnyebben "omlik a halál karjaiba".
Odaadja magát."
 

A végére pedig csak egy saját gondolat (ígérem, már nem lesz hosszú):
Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.

Kérlek, táncolj velem!

Emlék-özön

Aludni próbálok, de nem megy. Egyszerűen annyi emlék zsong a fejemben, hogy nem hagynak egy szusszanásnyi időt sem. Nem tudok és nem is akarok küzdeni velük, mert ilyenkor más világba lépek. Egy csodaszép álom-valóság világba.
Csak most fogom fel valójában, hogy mennyi csodát is éltem át, mióta Veled vagyok. Az agyam önálló életet él már jó ideje és csak pörgeti, pörgeti az emlékeket, de még mindig nincs vége. Úgy érzem nem is lesz soha.

Emlékszel, mikor először találkoztunk? Remegett kezem-lábam, de a buszon meghallgattam a zenét, amit nekem készítettél és minden félelmet elmúlt... egy időre. Mert amint beérkezett a busz és nyíltak az ajtók én rögtön megpillantottalak és azonnal pánikba estem. "Mi lesz most? Mit mondok majd neki? Meg sem fogok tudni szólalni. Mi lesz, ha nem tetszem neki? Mi lesz, ha nem ilyennek képzelt el? Mindent el fogok rontani. Istenem, de gyönyörű. Már közelít is felém. Nekem végem." És jól éreztem. Abban a pillanatban végem volt. Abban a percben, amikor az elbaltázott puszim a szádon landolt és csók lett belőle - na akkor tudtam, hogy nekem örökre végem. Akkor pecsételted meg a sorsom és tettél "szerelem-beteggé". A többi már csak ráadás. Az összebújás hazafelé, az egyre forróbb csókok, az ölelések és a mindent elmondó sóhajok. Kiskorom óta ilyen Szerelemről álmodtam és Te megadtad nekem.

Emlékszel, hogy nem volt köztünk akadály soha? Ezer meg ezer átszállással, fél napos utazással, lekésett járatokkal és rengeteg izgalommal, de mindig repültem feléd. Már előtte való nap képtelen voltam aludni, bármikor is feküdtem le, mert jólesően összeszorult a gyomrom és tudtam: Már csak pár óra és újra Veled lehetek. Ez az érzés azóta sem múlt el és sosem fog azt hiszem. Emlékszel, mikor lekéstem a győri buszt és felhívtalak? Akkor keltettelek fel, azt sem tudtad hol vagy, de én felhívtalak, mert menni akartam. Azt mondtad menjek haza, majd találkozunk máskor. De nem! Én hajthatatlan voltam. Azt hiszem majdnem 12 órát utaztam. Kétszer annyi helyen szálltam át és órákat vártam a csatlakozásra. De menni akartam, mert ölelni és csókolni akartalak. Napokat, heteket, hónapokat utaznék át ezekért a csodálatos percekért. És a búcsú? Összebújtunk mikor megcsörrent az ébresztő és úgy szorítottuk egymást, hogy szinte már eggyé váltunk. Könnyes szemmel szálltam fel a hajnali járatra és láttam, hogy Te is könnyezel. Tudtam, hogy nem bírom sokáig nélküled. És ismét repültem feléd, ahogy tudtam.

Emlékszel, mikor kivittetek Ausztriába? Életem első külföldi élménye. Azóta sem voltam sehol másutt és azt hiszem nagyon sokáig nem is leszek. Neked talán nem maradt meg olyan intenzíven, de én sosem felejtem el. Olyan érzés volt az nekem, mint amikor a kisgyerek először ül fel a hullámvasútra. Egy álom vált valóra és ezt is neked köszönhettem.

Emlékszel, mikor Odint hoztuk el? Annyira féltem, hogy valami baj lesz. Hogy előre ugrik, hogy bepánikol, hogy ugatni kezd vagy megtépi Pisti kocsiját. Fél óránként megálltunk, mert az a dinka kutya nem bírt magával és csak húzott-húzott a pórázon téged is, engem is. De milyen jókat nevettünk. Ette a havat teli szájjal, úgy élvezte a szabadságot, mint én Ausztriát. A végén pedig mikor hazaértünk elégedetten fújtam ki magam, mert tudtam, hogy két lelken is segítettem: Rajtad, hogy a kutyád olyan helyre kerüljön, ahol szeretik és rajta is, mert nálunk jobb gazdát keresve sem találhattál volna neki. Persze Ő mindig a Te kutyád marad. Ha rá nézünk mindig Te jutsz az eszünkbe. És ha hiszed ha nem, ő is keres folyton. Talán ezért hord haza ennyi mindent. Azt hiszi, hogy ezzel majd büszkévé teszi a gazdáját és újra Dinkának vagy Popinak fogja szólítani.

Emlékszel mennyire szerettük az állatokat? A kezdetektől fogva mindig körülvettek minket. Kezdődött Odinnal, a szeleburdi kutyával, aki a legelején mindig húzott-harapott, még a lábam is meghágta. Aztán jöttek az itteni kutyák, a cicák és végül Poci. Emlékszel még a kis Mancsura? Milyen kis vékony, csipás elveszett kiscica volt? Azt hiszem nem mi választottuk őt, ő választott minket. Hazaúton végig aludt a dobozban, mert simogattad és tudta, hogy jó kezekben van. Nem sírt, nem nyávogott soha. Tudta rögtön, hogy hazaérkezett. Hamarosan megismerték a szatyrok is, mert mindbe beleköltözött. Aztán megszülettek Bogyiék. Emlékszel még Pitekuszra? Csak én adhattam neki ilyen hülye nevet, ki más? De mennyire szerettük. Hogy fotóztad mindig és ő pedig milyen ügyesen pózolt. Mászott a laptopokon, be a kocka szekrénybe. Majdnem megsirattuk, amint elvitték. És a kis Bogyóra emlékszel-e? Elfért a tenyeredben és úgy nézett ki meg se marad. Most mégis mekkora kandúr lett belőle. Csak az én hasamra ugrott fel mindig, de ma is előttem van, hogy mekkorát nevettél rajta, mikor először merte végrehajtani előtted is. Hát amikor Mancsut oltották? Nem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Csapta magát mindenhez, fújt, karmolt, nyávogott. De Te akkor is itt voltál velem. Végül megnyertük Pocit. Én nem tudtam el merjük-e hozni, de rád néztem, láttam, hogy hogy nézel erre a kis jószágra és rögtön tudtam, hogy ez nem kérdés többé. Ő is a családunk tagja lett.

Emlékszel a sok filmezésre? Mennyi sorozatot és filmet néztünk meg együtt. Az összes Grace Klinikát, szinte az összes harmadik Műszakot. Összebújva, a francia ágyon fekve. Elkezdted a Gleet és én azt is néztem veled. Elkezdtük a Vámpírnaplókat és az is közös sorozattá vált. És a filmek? Annyi de annyi filmet láttunk már. Volt, amit Te mutattál, volt amit én ajánlottam. Tudom akkor azt mondtam nem nézek meg egy filmet kétszer, de ma mindent megadnék azért, hogy az összeset újra megnézhessem Veled.
És az esték? Sosem mondtam azt hiszem, de hányszor ébredtem fel csak azért, hogy megnézzem itt vagy-e? Hányszor keltem fel arra riadtan, hogy mi van, ha ezt az egészet csak álmodom. De balra néztem és láttam, hogy békésen ott szuszogsz. Abban a percben az összes gondom elszállt. Volt, hogy betakargattalak. Volt, hogy öntudatlanul közelebb bújtam és olyan is akadt, hogy a kezed simogattam, amíg el nem aludtam én is. Veled aludtam utoljára jót. Ott nálatok. Azóta valahogy nem megy.

Emlékszel a sok közös útra? Kevésnek tűnt, mégis mennyi volt! Hányszor mentünk Csongrádra, Szentesre vagy akár csak ide a boltba. Ez mind nagyon hiányzik. A napi rutinok, a közös nagy bevásárlások. Emlékszel, mikor eladtam a szervert és Te jöttél velem? Eladtam inkább, mert kihajítottál volna vele együtt, amikor bekapcsoltam :D Olyan hangja volt, mint egy rakéta turbinának és én tudtam, hogy ez nem maradhat. Elvittük és Te ott voltál velem. Jött helyette anyuéknak egy gép és azzal is mennyit szenvedtem. De Te akkor is itt voltál. Emlékszel, mikor lementünk a halastóra és Te végig fényképeztél? Mennyi jó kép született. És télen? Azokat a képeidet is mindig csodáltam.

És arra emlékszel-e, amikor kacéran rám néztél és eldöntöttük, hogy lemegyünk a tanyára? Vagy amikor őrült meleg volt és elhatároztuk, hogy kimegyünk mamámék házához aludni. Csak mi ketten. Csattogtak a papucsok a köves úton az éjszakában és egy lélek nem járt az egész úton, csak mi. Olyan csönd volt a házban, hogy olyat azóta sem hallottam. Csak a szívdobbanásaink hangja törte meg a csendet.
Emlékszel a nagy sóhajokra? A közös éjszakákra? A gyertyafényre, a romantikára? Kevés volt, tudom, de mind bennem él. Mostani fejjel már ezt is másképp csinálnám. Sokkal több időt szentelnék ezeknek. Sokkal boldogabbá tudnálak tenni, az élet minden területén.

Emlékszel, mikor megismerkedtél Józsival? Csak vele értetted meg magad igazán és én örültem, hogy végre van valaki, akit mindketten a barátunknak tudhatunk. Mennyi őrültséget éltünk át így hárman is. Mennyi közös élmény, nevetés, aranyköpés és átvigyorgott este. Amikor vízipipáztatok, amikor egymást ugrattuk viccesen. A sok kép, amit készítettél mind itt él bennem. Ő most kórházban van és fél. Nem azért, hogy mi történik vele. Fél, hogy elveszíti egy igaz barátját. Mert azokat nem osztogatják csak úgy. Tudja ő is, hogy jó csapat voltunk mi együtt és fáj neki is a tudat, hogy ez véget érhet. Nekem pedig az fáj, hogy akkor este megbántottalak titeket. Hidd el sosem fogom megbocsátani magamnak. Az csakis az én hibám volt, senki másé. Örök lecke marad.

Emlékszel a sok tervre? A sok célra és álomra, amit közösen szőttünk? A sok weblapra, amit együtt készítettünk el? Melletted mennyit tanultam és Te is mennyit tanultál mellettem. Nem volt még ember, aki így kiegészített volna, ahogy Te tetted. És hittem, tudtam, hogy egyszer közösen még sokra fogjuk vinni. Szabi nélkül. A saját erőnkből.
Emlékszel, ahogy a szervergépet vittük másik terembe? Te akkor is ott voltál és fogtad a kezem. És amikor leállt vagy nem működött? Én rohangáltam, mint pók a falon, olyan voltam, mint egy mérgezett egér. Tévedésből téged bántottalak meg félelmemben, de Te mégis kitartottál, biztattál és azt mondtad: "Nem lesz semmi baj!" És ekkor erőre kaptam és egy varázsütésre megoldottam a dolgokat. Tudd, hogy nélküled nem sikerült volna. Nem lett volna elég erőm hozzá.

Arra is biztos emlékszel, amikor beütött itthon a krach... állt a bál, én kikészültem és Te fogtad a kezem. Szembe szálltál a családommal is, ha kellett, csak hogy engem óvj. Anyu azóta is emlegeti azt a pillanatot. Azt mondta olyan tűz égett benned, amit mindig is látni szeretett volna annak a nőnek a tekintetében, aki egyszer a párom lesz. Mert ebből tudta, hogy tényleg fontos vagyok neked. Hogy értem a tűzbe mennél, ha kell. És én is tudtam. Volt, hogy együtt sétáltunk ki mamáékhoz anyut keresni, de akkor is csak biztattál, mert láttad, hogy egyedül nem bírtam volna ki. Hányszor kapaszkodtam beléd Istenem hányszor? Hányszor buktam volna el nélküled? Már megszámolni sem tudom. Az agyam csapong, az emlékek kisfilmje pedig csak pereg és pereg tovább.

Emlékszel, mikor tanítottalak zenélni? Olyan édesen húzogattad a keverőn a potmétereket. Aztán mindig elpirulva közölted, hogy ne hallgatózzak és ne nézzelek, mert zavarba jössz tőle. És amikor tanítottalak Abletont kezelni vagy éppen CSS-t és HTML kódot írni? Égtem a vágytól, hogy én is adhassak végre valami olyat, amit nem anyagi léptékben mérnek. Adni akartam valami olyat, ami örökké veled marad az életed során. Tudást, élményt, emlékeket. Remélem sikerült. Remélem még lesz alkalmam sokszor ennyit is adni. Olyan dolgokat, amikért egy fillért sem kell fizetni. Dolgokat magamból, az életemből, a jelenemből és a jövőmből.

Ránézek a plakátra és eszembe jut a sok Graffitis élmény. Mikor fotóztál. Mikor Krisztián leöntötte a géped vörösboros kólával. Mikor becsiccsentve odajött hozzánk, ránk mosolygott széles vigyorral és azt mondta: "Fiatalok, a szerelem a legszebb dolog a világon! Szeressétek egymást nagyon, mer' más nem számít. Most meg Feri lépj oda a párodhoz és csókold meg, mert megérdemli". Ezt mondta. Szó szerint. Még engem is meglep, hogy emlékszem. De minden itt van bennem.

Emlékszel a sok kockaságra? Hogy mindent meg tudtunk oldani együtt, ha igazán akartuk? Szereztünk neked ingyen egy asztali gépet, mert addig ügyeskedtünk, hogy sikerült megoldani. Szereztünk HDD-ket, átalakítókat, szoftvereket és még telefonokat is. Függetleníteni kellett? Sosem volt akadály. Addig bújtam a netet és addig okoskodtam, amíg végre nem sikerült. Csak azért, hogy lássam az arcodon a boldogságot. Csak azért, hogy lásd mennyire Szeretlek. Épültek a jobbnál jobb weblapok, készültek a jobbnál jobb rajzok, grafikák, fotók, digitális portrék és boldog volt a lelkem, mert láttam, hogy kreatív vagy, alkotsz és szárnyalsz. Mindig csak ezt akartam. Hogy alkoss, hogy az légy, aki lenni akarsz. Sosem akartam megkötni a kezed, SOSEM AKARTALAK MEGVÁLTOZTATNI! De néha rosszak voltak az eszközeim, néha pont azzal tettem rosszat, amivel boldogságot akartam adni. Hidd el, úgy Szeretlek, amilyen vagy. Nem kell, hogy változz, nem kell, hogy más legyél. Mert bárhogy is telt az idő, bármerre is változtál, ugyanannyira Szerettelek mint a legelején. Néha elfelejtettem kimutatni, néha hülye voltam és naív. De mindvégig igazán Szerettelek! Kérlek felejtsd el azt, aki akkor voltam. Ő már nincsen. Meghalt bennem aznap, amikor azt éreztem elveszítettelek. Azóta született valaki más. Valaki, aki ég a vágytól, hogy bebizonyíthassa mennyi mindent is tanult az előző életében.

Úgy érzem az emlékek sosem érnek véget. Emlékszel, amikor összekaptunk és mindketten a lakás más szegletébe szaladtunk. Egyikünk sem akart engedni, egyikünk sem akarta feladni a saját igazát. Makacsok voltunk és büszkék. Önfejűek és Szerelmesek. Sokszor Te "adtad fel" és jöttél vissza hozzám, néha én nem bírtam már nélküled. De ezekben a pillanatokban mindig az volt a közös, hogy csodálatos érzés volt elmosolyodni utána és újra átölelni egymást. Érezni, hogy bár vita volt és talán még ott is van a levegőben, de van mellette más is. Az őszinte Szerelem! És talán furán hangzik, de néha jól esett vitázni, mert csodálatos volt minden békülés. Néha könnyekkel, néha nevetéssel. De csodálatosak voltak. Hányszor, de hányszor folytottam el a könnyeimet az ilyen békülések után? Átöleltelek és egyszerűen csak kibuggyant. De mire elengedtelek már ügyesen le is töröltem, hogy ne lásd. Te pedig azt hitted sosem sírtam. De igen, nem egyszer. Legtöbbször örömömben, mert nem tudtam kifejezni, hogy mennyire boldog is vagyok, hogy vagy Te nekem.

A nevetések, a sírások, a levelezések, a közös vacsorák és reggelik. A mosogatások, a közös fürdések, a közös alvások, a közös séták. Az elalvás előtti "szeretlek-csókok". Az agyam egyre nagyobb fordulatszámon pörög, ontja az emlékeket és ennek tényleg nem lesz vége soha sem. Egy ember élethez képest semmi volt még csupán, mégis nekem ez lett a minden. Szédítő már most és milyen lenne később? Tudom, hogy csodálatos. Nehézségekkel teli, olykor félelmetes, de igazán csodálatos! Évtizedeket is képes volnék leélni veled. Nem így! Teljesen máshogy, teljesen másképp, teljesen más módon. Mert így csak megfojtanálak, így csak megfojtanánk. De tudom, hogy amikkel elrontottuk, azok valójában nem gondok... csupán két naív Szerelmes fiatal kezdő ballépései, amiken könnyedén lehet segíteni. Csak kérlek hagyd! Adj esélyt, hogy minden más lehessen. Ne higgy a szavaimnak, mert csak szavak. Ne higgy nekem sem, ha nem akarsz. De hagyd, hogy bizonyítsak. Akkor minden világossá válik.

Most pedig úgy fekszem le, ahogy mindig is tettem melletted. Talán így sikerül megállítani a gondolataim folyamatos pörgését.

- Jó éjt Szivem!
- Jó éjt! *Te, csalódott hangon*
Pár másodperc csönd.
- Jaj Te, tudod, hogy nagyon Szeretlek *Én, ellágyuló, kedves hangon*
- Én is nagyon Szeretlek! *Te, ellágyuló, kedves hangon*
- Adj egy csókot, mert holnap korán kelünk!
Odafordulok, Te megcsókolsz, én visszacsókolok.

Most is érzem a számon. Hogy is felejthetném el.
 

Angyalomnak

Angyalom! Én mindig csak így tekintettem rád. Számomra sosem a sötétséget jelentetted. Sosem a mélybe húztál. Akár hányszor csak megláttalak, felkelt a nap és véget ért a sötét éjszaka. Sosem a félelmet, a halált és a rettegést hoztad az életembe. Ha féltem - azt magamnak köszönhettem. Ha rettegtem - magam keltettem itt benn rettegést. Ma már tudom, hogy csak őszinte voltál velem. És ha lecsupaszítjuk a dolgot, nem találhatunk ebben hibát. Hisz Szerettél (bár csak mondhatnám, hogy Szeretsz!). Mindvégig igazad volt abban, hogy akit Szeretünk, annak sosem vagyunk képesek a szemébe hazudni. Te sem tetted. És ezt köszönöm! Idő kellett hozzá, de már látom, hogy nem bántani akartál, csak hű voltál ahhoz, amiben hittél és amit ígértél.
Ne kínozd magad, nem kell. Itt vagyok, élek! Egy csodának tartom már azt is, hogy te is itt vagy és újra megtaláltál engem. (Igen, ez valóban csoda. Talán Te is látod. Ha elveszítjük egymást, mindig megtaláljuk a közös utat valahogy. Lehet kinevetsz, de ez számomra csoda. Senki más nem találta az utam és én sem az övét. De a mi utunk sosem vezet túl messzire egymástól). Nem hittem volna, hogy egyhamar elolvasod a gondolataimat, de nem is ez volt a célom. Csak akartam, hogy tudd, hogy számomra ez NEM csak egy Szerelem a sok közül. Nem olyan, amit majd elfúj a szél és jön helyette másik. Azt akartam, hogy ha majd évek múlva visszanézel és talán eszedbe jut ez a blog, akkor lásd, hogy én mindvégig igazán Szerettelek. Hogy sosem a harag, a düh, a gyűlölet vagy a félelem volt a szívemben, hanem valami egészen más. TE! Sosem mondtam le rólad. Sosem fogok.
Azt hiszed mindent elrontottál, de ez nem igaz! Semmi sem változott. Mindenki aggódik érted, mindenki Szeret és mindenki vár rád. Még most is féltenek. Soha senki nem várta el, hogy tökéletes legyél és bár tudom, hogy mégis mindig meg akartál felelni, mégsem kellett tenned semmit. Már akkor megfeleltél nekik, amikor legelső alkalommal félénken beléptél a bejárati ajtón. Tegnap hallgatóztam picit. Odalenn a konyhában egész este azt beszélték a többiek, hogy vajon ők rontották-e el? Az ő makacsságuk miatt hagytál itt engem? Hogy nem kellett volna ennyire erőltetniük a dolgokat és ekkora nyomást gyakorolniuk rád. Mondták, hogy nem vagy rossz ember. Azt is látták, hogy mennyire igyekeztél. De ahogy ők is, úgy én is elfelejtettük, hogy veled másképp kell bánni. Te törékeny vagy. Pont, mint egy igazi Angyal.
Tisztán látom már mikor és hol hibáztam a legnagyobbat. Mikor ott voltam, még nem láttam. Akkor még nem tanultam meg azt, amit mostanra tudok. A társad, a párod voltam és valóban láttam, hogy szenvedsz és rossz neked. De hagytam, hogy más dolgok legyenek a fontosabbak, azt hittem kitartasz még, mert mosolyogtál és nevettél. De te szép lassan összeroppantál, csak nem mutattad, mert nem akartad, hogy fájjon nekem. Én pedig nem néztem az álarc mögé. El sem tudod hinni, mennyire sajnálom! Akkor és ott meg kellett volna ragadnom téged, felszállni az első vonatra, hazaérni, egy csókot nyomni a szádra és azt mondani: "Ne aggódj többé, már itthon vagy. Tudom, hogy erre van szükséged. Maradj, ameddig akarsz, én pedig itt leszek veled, nem hagylak egyedül". Ezt kellett volna tennem. De akkor még nem tanultam meg ezt a leckét. Ma már tudom. És sosem fogom elfelejteni.
Úgy érzem kellett ez a pofon. A földre kellett zuhannom, éreznem kellett, hogy fáj... mert csak így voltam képes azzá válni, akinek eddig is lennem kellett volna. Most érzem, hogy megtanultam a leckét. Hogy átlátom már a nagy képletet és ismerem az eddigi ismeretlent. Tudom, hogy az, aki most vagyok ezerszer boldogabbá tudná tenni Őt, mint az, aki régen voltam. TUDOM! Sosem voltam eléggé magabiztos és ez nem is arról szól. Egyszerűen valami magasabb erő súgja nekem, hogy végre készen állok a feladatra. Érzem. Remélem Ő is érzi. Éreznie KELL! Hisz köztünk nem átlagos kapcsolat van. A mi lelkeink több ezer évesek. Idősek. Mások. Rengeteget szenvedtünk és éppen ezért nem engedjük el egymást soha. Mert minket csak a másik érthet meg teljesen.

Azt mondod Te vagy a Sötét Angyal. Én pedig azt mondom én vagyok a megmentőd: [LINK] Különös. Mintha még az írásainkban is egymást keresnénk. Egy sötét angyal, akitől mindenki retteg, akit elkönyveltek a sötétség szolgájaként és mégis... odabenn egy mindent túlragyogó lélek lapul, aki csak Szeretni akar, aki csak le akarja vetni az álcáját egy pillanatra és szeretne elveszni az életben pont úgy, ahogyan mások. Senki sem érti, senki sem látja. Csak egy másik "szuperhős", aki ugyanezt érzi valahol távol. És én megmentelek. Én letépem a sötét köntösöd és nappallá varázsolom a sötét éjszakákat. Hagyd, hogy elraboljalak egy kicsit, hogy megmutathassam a másik világot. Nincs vesztenivalód! Kérlek ne félj tőlem. Először talán nem látod majd, de én is pont olyan vagyok, mint Te!

Tudom, hogy fáj a lét, tudom, hogy kísért a múlt. Sosem hitted, de mindig én voltam az, aki valóban átlátta a dolgokat és mindig megértett. Tudtam mi van benned. Most is tudom. Látszik a szemedben és talán örökké látszani is fog. Anyu is ezt látta meg legelőször az első képen, amit mutattam neki rólad. Azt mondta: "Tényleg gyönyörű ez a lány... de van a szemében valami rejtett fájdalom". Fogalma sem volt, hogy mennyire ráérzett a dolgokra. Tudom, hogy rengeteg ember hiányzik. Sokakat elvesztettél, sokak csak távol vannak. Tudom, hogy ahogyan én, úgy Te sem tudtad igazán hogy kezeld ezt. Vannak, akik nem jönnek vissza. És ezért haragszunk az életre, a többiekre, a sorsra, a halálra és legfőképpen magunkra. Mi itt vagyunk. Ők miért nem? Igazságtalannak érezzük, mert nem érdemeltük meg, hisz mi mindig jó emberek voltunk. Miért azokat veszik el tőlünk, akiket szerettünk? Ahogy felnövünk az élet a gondtalan játékból és az örömteli, önfeledt napokból egyre inkább szenvedéssé válik. Egyre több lesz a gond, egyre kevesebb az önfeledt játék és óra. De ezzel nem dacolhatunk. Minden a vesztébe rohan, mindenki a neki kiszabott úton halad a célja felé. Bármennyire is fáj, ezen nem változtathatunk. Csak annyit tehetünk, hogy amíg mi ki nem szállunk a nekünk szánt megállóban, addig élvezzük és próbálunk olyan emberekkel utazni, akik szebbé teszik az utunkat és képesek elfeledtetni azt, hogy hova tartunk. A végállomáson nem változtathatunk. De hogy hogyan jutunk el odáig az csakis rajtunk áll. Tudom ez nem segít és nem boldogít, de nem is ez volt a célom. Csak tudd, hogy én mindig is értettelek. Mindig is tudtam, amit azt hitted, hogy nem. Beléd láttam, mert Te hagytad. És azóta is beléd látok nap, mint nap. Engem nem veszítettél el. Engem sose fogsz. Másokat nem pótolhatok, de jó útitárs vagyok. Nem hiszed? Tegyél próbára!

Tudom, hogy félsz, tudom, hogy annyi minden zsong most benned, hogy még Te sem tudod egyszerre átlátni. Káosz, hangos zsivaly, érzéskavalkád. Tudom. Vannak dolgok, amiket csak Te tudsz helyre rakni. Vannak akadályok, amiken nem vezethet át senki, csakis Te, saját magad. De szerencsére vannak olyanok is, amiken nem kell egyedül átverekedned. Ezeket megtehetjük közösen is. Én készen állok rá, hogy megfogjam a kezed és osztozzam minden egyes akadályban, amit csak eléd állít az élet. Mert (és ezt sose felejtsd el!) NEM KELL EGYEDÜL KÜZDENED! Mindenben nem segíthetek. De enyhíthetem a terheidet. Tudom azt gondolod, hogy ezek a te gondjaid, neked is kell megoldani őket. Szinte hallom, ahogy a lelked válaszol. De ez már nem így van. Jöjjön bármilyen gond vagy akadály is, az ugyanúgy az enyém is, mint a Tiéd. Én már nem önzően tekintek a világra. Nem azt akarom, hogy nekem legyen jó és rajtam legyen kevesebb teher. Azt akarom, hogy rajtad segíthessek, mert azzal magamon is segítek. Ha mosolyogsz, többet ér bármilyen földi kincsnél. Ha kicsit könnyebben lélegzel, már boldog vagyok. Mert én - érted vagyok.

Azt írod:

Szeretni akartam, de képtelen vagyok rá, mert akit én szeretek, azt folyamatosan bántom és nem akarok senkit sem bántani. Nem akarok többé Sötét Angyal lenni... Nem akarok a terv része lenni... "

Én pedig azt válaszolom: Bánts! Kérlek, csak bánts még! Mert ez nem fájdalom. Ez sosem volt az. Érezni, hogy vagyok valakié, hogy tartozom valakihez. Érezni, hogy van társam, van célom és van jövőm. Ha fájt is - az boldog fájdalom volt. Mert minden egyes sajgó érzés mögött ott volt a jóleső boldogság, hiszen nem létezne fájdalom, ha nem lenne Szerelem, ami kiváltsa. Imádtam a "fájdalmat", amit okozol, mert ez tudatta velem, hogy nem vagyok egyedül. Tudatta, hogy az élet gondjai ugyan itt vannak bár, mégsem egyedül harcolok. Fájjon, csak fájjon. Ettől leszek jobb és erősebb. Fájjon, csak fájjon! Ettől tanulok meg igazán Szeretni. Nem akarok fájdalom nélkül élni, de meg akarom becsülni a napokat, amikor semmi sem fáj. És a legtöbb ilyen napot Neked köszönhettem. Senki másnak. Nem akarok tökéletes, rózsaszín, boldog életet. Ilyen nem létezik. Valódi életet akarok, ahol rengeteg ugyan a fájdalom, de mindig van menedék. Mindig van igazság, hűség és Szerelem. Ahol a lelkeink minden nap "szeretkeznek". Mert ők boldogok, hisz nekik csak annyi kell, hogy létezzenek egymásnak.

Azt írod nem akarsz sötét angyal lenni, nem akarsz a terv részévé válni. Hát Angyalom, figyelj most rám jól! A köpenyed csak Te tudod levetni, de én megmutathatom, hogyan. Nem veszett el semmi, minden ott van még, benned, bennem, a világban. Az lehetsz, aki akarsz, az vagy, aki odabenn vagy. És én sosem a sötétséget láttam (ott van, de nem az vezet), én megláttam azt, akit valójában rejt a lepel. Talán nem látsz, de én is ott vagyok. Ott élek benned, ott vagyok mögötted. Óvlak, vigyázlak és sosem mondok le rólad. Hiszem, hogy tudni fogod mi a helyes. Tudom, hogy megtalálod a kiutat és újra meglátod majd a fényt. Én pedig világítok neked töretlenül, mutatom az utat, hogy amint kiérsz, rögtön átölelhesselek, mert ijesztő lesz a nagy világ.

Ha most beleborzongsz miközben olvasol ne ijedj meg. Csak én vagyok. Ott állok mögötted és a válladra teszem a kezem. A lelkem a lelkedhez ér, megérint a semmi - és a minden. Az érzéseim benned vannak - s te bennem. Ennyi kell csak - mert semmi más... nincsen!

L'amor che muove il sole e l'altre stelle.

Mindenki Sötét Angyala...

"Suhanok végig a kihaltnak tűnő utcán egyedül, Egy kisgyerek a következő monogrammot rajzolja a párásra lehelt üvegre: "SA", az ablakokból emberek mutogatnak rám azt suttogva, hogy itt a "Sötét Angyal", néhol még a gyertya is elalszik ahogy elhaladok a ház előtt. 

Nem ismernek, nem tudják, hogy mennyi szeretet és érzés szorult belém, hogy mennyi rossz emléket cipelek a hátamon és mennyi ember sötét titkát, terhét tudhatom magaménak... 

Egy átlagos embert ennyi minden összeroppantana, ezért vallom azt, hogy nem vagyok ember. Talán Ők is ezt érzik? Ezért hívnak "Sötét Angyalnak"?

A mende-mondákkal ellentétben soha nem akartam senkinek sem rosszat, mégis ezzel sodortam mindenkit a legnagyobb bajba. 

Érezni akartam valamit, csak egy kicsit aggódás nélkül érezni, de nekem nem ez a sors jutott. Nekem érzéketlennek kell lennem. Nem szabad senkit se szeretnem, mert akit megszeretek, azt magammal rántom a sötétségembe és nem szabadul soha többé.

A falusiak képességnek hívják, pedig inkább átok, mint ahogy az emlékek elzárása is. Képes vagyok rá, de nem örökre. 
Amint bevillan egy emlékkép azonnal rohamoznak meg sorban egyik pillanatról a másikra és szenvedek tőlük. Jobban szenvedek, mint amennyire látszik, hiszen megtanultam kezelni. Azonban egy dolgot soha nem tanultam meg: hogy hogyan hagyjak ki ebből másokat. 
Nem tartozik rájuk, nem hibáztathatom Őket a múltban történtek miatt. De akkor kit hibáztathatok? Ki a felelős mindezért?

Rengetegszer hallottam, hogy azzal hencegnek az emberek, hogy "ezt és amazt éltek túl"... Ők tudnak ennek örülni. Az én belső sötétségem abból áll, hogy nem bírok örülni az életemnek. Nem akartam túlélni. 
Azóta mintha én lennék a Halál földi cimborája, akit itt akar tartani, mert az a terve, hogy én leszek az eszköze mások, ártatlanok megbüntetésére és kínzására.

A terv lényege pedig az, hogy szenvedjek és így mások is szenvedjenek velem együtt. A barátaim, a családom, mindenki, akit szeretek.
... hogy elveszítsenek és hogy én is elveszítsem Őket, mert egy megtört ember jóideig nem lehet jó hatással a környezetére és ezáltal Ők is vele együtt hangolódnak le.
Fura körfolyamat, nem igaz? Kicsit talán olyan, mint az "add tovább" játéka, csak ez annál borúsabb. 

Akárki akármit mond, a "barátom" tud tervezni... 
Szeretni akartam, de képtelen vagyok rá, mert akit én szeretek, azt folyamatosan bántom és nem akarok senkit sem bántani. Nem akarok többé Sötét Angyal lenni... Nem akarok a terv része lenni... "

Itt vagyok...

Kimondatlan szavak

Magamnak írok. Talán nincs már itt senki sem. Talán szeretném, ha Ő is olvasná, de nem siettethetek semmit. Abból sosem születik jó. Mindennek eljön az ideje. Minden úgy lesz, ahogy lennie kell.
Sokszor kérdeztem magamtól, hogy miért ez az érzés bennem? Honnan ered, mi a célja és miért ilyen erős? Honnan tudom, hogy Szeretem és miért ragaszkodom hozzá foggal-körömmel még akkor is, amikor már talán nem is szabadna? Még ma sem tudom megmagyarázni teljesen. Hiszem, hogy a Szerelmet nem is kell. A mai racionális világban mindent rideg fogalmak és logikus magyarázatok közé akarunk zárni. De van, amit nem lehet. Aki a Szerelmet magyarázni próbálja, az nem is Szeret igazán. Mert ez magasabb szinten létezik. Ez azon erők közé tartozik, amik nem a földi síkról erednek. Ez egy igazi "csoda-élmény". A legritkábbak egyike.
Csak annyi a biztos, hogy a kezdetektől érzem, hogy sorsom van vele. Tudtam, hogy az életem része lesz, tudtam, hogy nekünk találkoznunk kellett. Ne kérdezd honnan, mert én sem tudom. Csak egy olyan mélyről jövő érzés volt, amelynek tudtam, hogy nem szabad és nem is lehet ellenállnom. És jól tettem, hogy nem ellenkeztem. Kapocs van köztünk. Érzem, ha fáj neki, érzem ha boldog. Ezek a rejtett szálak talán mindvégig ott voltak, talán szép lassan alakultak ki. Nem tudom. De olyan ez, mintha a lelkem összeölelkezett volna az Övével és nem akarná elereszteni többé. Nem azért mert önző. Hanem mert tudja, hogy ha elengedi, akkor az fájni fog. Neki is és nekem is. Nem marad, ki óvjon.
Most fáj nagyon. Most messze van. Nem a fizikai távolságról van szó, mert az nem távolság. A valódi távolság itt benn van. Az tud csak fájni. Félek, hogy elszakítja ezeket a szálakat, hogy kibújik lelkem védő öleléséből és eltaszít messze-messze. De ha az Ő boldogságához és jövőjéhez ez kell - nehezen ugyan - de elfogadnám. Akit Szeretek, azt sosem húzhatom vissza, sosem hátráltathatom, tudom jól. Önzőségem és birtoklási vágyam levethetem, mert ha nem okozok már többé neki örömöt, csak szomorúságot, akkor az én szerepem az életében befejeződött.
De gyötrődöm. Nem érzem még, hogy közös utazásunk véget ért. Nem érzem úgy, hogy meg kell köszönnöm, amit kaptam és emelt fővel kell mennem tovább. Sulykolnám ezt az érzést a makacs, konok fejembe, de valami azt súgja, hogy még nincs itt az ideje. Ugyanazzal az érzéssel tör rám ez a gondolat, mint amikor tudtam, hogy nekünk célunk van egymással. Úgy érzem csak várnom kell és hagynom kell, hogy az idő adja meg a választ. Ez a legnagyobb lecke nekem. Megtanulni várni, olykor tétlenül és kételyek közt. Sosem voltam képes rá. Talán most mégis megtanulom. Talán most az egyszer a várakozás és a sok aggódás boldogságot szül majd. És ha így lesz, akkor sosem felejtem el azt, hogy a várakozás igen is fontos és hasznos folyamat. Sosem tudtam jól várakozni. Mindig elrontottam valamivel. Talán most is. Talán pont ebben a percben rontom el. De hiszem, hogy jól cselekszem. Hiszem, mert minden tettemben még most is csak Ő van és nem Én. Nem magam miatt írom le ezeket a mondatokat, nem magamnak akarok jót. Én csak azt akarom, hogy neki jó legyen. Egy dologban pedig biztos vagyok: Igaz Szerelemmel Szeretem, jobban, mint valaha. Évek múltán is, izzó, lobogó szerelemmel. Sajnálom, hogy elfelejtettem éreztetni ezt.
Hibáztunk ezerszer. Fiatalok vagyunk. Azt hisszük, amit teszünk jó. De olykor kiderül, hogy mégsem. És ilyenkor fáj neki, fáj nekem és egymásra támadunk, mert azt hisszük minden áron bizonyítani kell az igazunkat. De már tudom, hogy nem ez a lényeg. Nem az számít ki kerül ki győztesen, mert a Szerelem nem egy harc. Nem ilyen harc. Egymással nem kell küzdenünk, hanem épp ellenkezőleg. Együtt, egymás oldalán kell harcolnunk magával az élettel és az egyre nehezebb hétköznapokkal. Hiszem, hogy szükségünk van egymásra.

A következő sorokat olvasom. 2010. november 2. Ő írta nekem és már azt hiszem kívülről tudom:

"Nagyon gyorsan eltelt egy év. Szinte még látom magunkat, mikor félénken beszélgettünk, mikor először találkoztunk és nem mertünk puszit adni egymásnak. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen ezek jelentették az életemben a fordulópontot.
Ennyi idő után is olyan szerelmes vagyok, mint egy túlbuzgó tinédzser és ez jó. Nagyon jó.

Már együtt lakunk, legyőztük a minket elválasztó kilométereket, gondok ugyan vannak, de hiába vetnek néha árnyékot a közös életünkre a hétköznapok, mi nem vagyunk egyedül: segítjük egymást, támogatjuk a másikat.

Becsülöm Őt... azért, mert egész életében küzdött, kitartott, bizakodott és mert sok mindent elért. Becsülöm, mert hisz bennem, támogat. Annak ellenére, hogy szerencsétlen vagyok és minden tervem kudarcba fullad, képes reményt adni egy újabb próbálkozásra. Biztat és mellettem van. 

Azt kell, hogy mondjam őszintén: nem szeretem Őt annyira, mint az elején....

...hanem sokkal jobban Szeretem.

Remélem eléggé ki tudom mutatni és tisztában van vele.
Nem tudnám elképzelni nélküle az életem, teljesen a részem lett. Ha elveszteném, akkor mindenem elveszne vele együtt.
...nem akarom ezt, tehát küzdeni fogok érte. Igyekezek és igyekezni is fogok.
Nem vagyok tökéletes, sok mindenben nem vagyok jó, de talán látja, hogy próbálok fejlődni, tanulni és jobb lenni. Érte/Értünk/ a szerelmünkért teszem.

Néha kell veszekedni, hogy a végén összebújhassunk azzal, akit szeretünk és aki szeret.
Kell, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül. Én érzem, hogy nem vagyok egyedül!
Remélem, hogy a sors még sok-sok csodás napokat tartogat nekünk.

"Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Nagyon Szeretlek!" - Idéztem a régi bejegyzésemből. Mostanra sokkalta jobban illik a következő megfogalmazás:
Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Szívből Szeretlek Életem Szerelme! Örökké szeretni foglak és köszönöm ezt a csodás évet veled!"

Süt belőle a Szerelem. És én képes voltam kétségbe vonni, hogy valaha is Szeretett. Ritka nagy barom vagyok, tudom. Életem legszebb sorai ezek, az olvasásuk minden egyes alkalommal képes érzelem-hurrikánt kiváltani belőlem. Fogalmam sincs mit hoz a jövő, fogalmam sincs, hogy hol van és mire gondol most. De azt tudom, hogy nem ígérhetek mást, mint amit ő ígért nekem November másodikán:

Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Szívből Szeretlek Életem Szerelme! Örökké szeretni foglak és köszönöm ezt a csodás évet veled!

Jók voltunk együtt, bárki bármit is mondd. Tudom, hogy Te is így érzed. Mennyi közös weblap, mennyi együttes munka. Még itt is kiegészítettük egymást... és tudom, hogy a jövőben is kiegészítenénk. Az álmom volt egy közös cég, ahol te lehetsz a grafikus, és ahol végre megvalósíthatod önmagad és senki sem parancsol nekünk. Olyan álom, ami tudom, hogy elérhető. Nézhetek az élet bármely területére: Látom, hogy mindenütt az igaz társam voltál. Ezer meg ezer emlék és mennyi kis apró csoda, amit sosem volt alkalmam elmondani neked. Tudd meg, hogy köszönöm, tudd meg, hogy fogalmad sem volt soha, hogy mennyi mindent adtál nekem. És lehet, hogy szerinted az életed céltalan és értelmetlen, de igen is tettél valami igazán nagyot (egy valódi csodát): Megtanítottál Szeretni és megmutattad, hogy milyen az igazi boldogság. Ezt pedig sosem fogom elfelejteni.
Bármi is történjék, tudom, hogy Te voltál - vagy - és leszel is nekem az igazi. És ha kell várok, a következő életemben is, hogy újra rád találhassak. Akkor majd nem vétek olyan buta hibákat, mint most. Akkor már értékelni fogom az igazi Szerelmet. Addig pedig Szeretek, remélek, és emlékezem. Mert bárhol is járj, bárkivel is legyél... én sosem felejtelek el és mindig gondolni fogok rád. Évek múltán is. Örökké! Mert Te sosem hitted el, de örök Szerelem igen is létezik. Itt él bennem, pont úgy, ahogy Te is. Minden nap.

A várakozás művészete (részletek)

"A várakozás gyakran azt jelenti, hogy másokra kell várnunk.
Mi már beértünk - ők még nem.
S a dolog csak akkor teljesedhetik be, ha mindannyian megértünk rá.
A nagy társasjátékban, melyet Életnek nevezünk, mi csak saját szerepünket játsszuk. Ritkán éljük át, hogy ami velünk történik az a többiek története is.
A karmák össze vannak szőve. Ahhoz, hogy valami beteljesedjen, minden szereplőnek meg kell érnie rá.
Néha mi maradunk le, néha a többiek. És késik a pillanat, amit úgy hívunk: egybeesés. Ez fontos szó: tulajdonképpen minden beteljesedés rejtett oka.
Hogy ez mikor jön el, emberi szemmel nem látható. Csakis a Gondviselő, a "Nagy Rendező" szemével, aki átlátja az egészet, akinek mindenki fontos, az összes szereplő, s mindenkiben külön-külön is látja az érlelődő folyamatokat.
Így "jön létre" egy gyerek, egy mű, egy házasság, de még egy focicsapat gólja is; sok testnek, léleknek, helyzetnek kell beérni ahhoz, hogy az eredmény anyagi síkon is megvalósuljon.
A várakozás legnehezebb része, amikor én már készen vagyok, de a másik lemaradásban van.
S ezért az én sorsom se tud beteljesedni.

Családban, főleg párkapcsolatban, gyakran éljük át ezt a helyzetet.
Az egyik már készen áll, a másik lemaradásban van. Meg kell várni, amíg a másik is "megérik".

Néha nagy színvonalkülönbség van köztünk.
Ez nem műveltségi kérdés. Az emberi léleknek sokkal hosszabb története van, mint ahogy sejtjük. Mindannyian az érlelődés más-más színvonalán tartunk. Erre azt szoktuk mondani, hogy vannak "fiatalabb" és "öregebb" lelkek. De ezt csak jelképesen értsd. Az, hogy valakiben mennyi tapintat, illem, megértés, lelki finomság, önuralom, bölcsesség, tisztaság, alázat, önérzet, tisztánlátás, jóság, netán egy bölcs derűje van, az nem az egyetemi végzettségen és a műveltségen múlik. Az sem, hogy mennyire foglya valaki a saját önzésének vagy szenvedélyének. Ez tapasztaltság, megéltség - végső soron érettség kérdése.
Különösen a mi korunkra jellemző, hogy az "egyszerű emberek" lelki értékeik alapján gyakran megelőzik azokat, akik látványosan kiemelkednek a társadalomból.

Bizony nagy szeretet kell egy olyan helyzet elviseléséhez, amikor látom, hogy a másik miatt nem juthat nekem se. Rosszul játszik, s miatta szól hamisan az egész zenekarunk.
Elrontja a közös zenélést.
Ez néha olyan kifürkészhetetlen dolgokban is megnyilvánul, mint egy késlekedő gyermekáldás. Vagy egy párkapcsolat kudarca; hiába látja az egyik az eljövendő sors potenciális lehetőségét, ha a másik még vak, és egészen más irányba tapogat.
Néha egy gyermek azért nem jön, mert várja, míg a szülei megérnek a fogadására. Az is lehet, azonban, hogy a kozmikus léthelyzet nem alkalmas a megszületéséhez. Még "nem állt össze" a dolog. És azt gondolja magában odafönn: "az én időm még nincs itt".
Ilyenkor nem érted a késés okát.

A másokkal való egységnek - vagyis a szeretetnek - a legnehezebben elviselhető tapasztalata, hogy egymás kudarcainak a terhét is hordoznunk kell. Minél inkább szeretünk valakit, annál inkább így van: a másik gondja a miénk is, és szenvedünk miatta.
Ez az összekötözöttség az oka, hogy akit szeretsz, sokkal jobban irritál néha, mint az, aki közömbös számodra.
Beengedted magadba.
Benned fáj a fájdalma, tiéd a tévedése, és viseled természetének azokat a rossz tulajdonságait, melyeket talán ő sem szeret magában. Miatta "áll az életed" - és ez igaz.
De ha szereted, vársz rá."

Hajnali pixelhalmazok (alias képek)

Nem hagytak nyugodni, annyira rágták a fülem, hogy róluk is csináljak képet neked, hogy nem tudtam nemet mondani. Szóval a következő képsorozatokat csak erős idegzetűeknek ajánlom, mert nem mindennapi arcok.

Rögtön itt van Poci-Pockány-Güli:

Itt éppen kómásan mászott kifelé és próbálta felmérni, hogy az alvóideje alatt mennyi friss kaja került ki a tetőre. Szomorúan kellett konstatálnia, hogy egyelőre semmi :(

A következő kép készítése alatt a következő mondat hangzott el: "Ha még egyszer a képembe vakuzol, leszedem az arcod! Értve vagyok?" A sors iróniája, hogy ezen mondat elhangzása után egy lépést lépett előre és fejjel borult az előtte tátongó likba (továbbra is ugyan olyan bendzsa, mint volt :)).

Az utolsó képhez egy kis magyarázat szükséges. Gondolom Putyuszt felismered, de van még ott egy számodra új lény. Ennek a története következik most.

Odin köztudottan imádja hazahordani a szomszédok kedvenc tárgyait. Hozott már tuti Nike papucsot (sajnos a párját még mindig várjuk), pöttyös labdát (ezzel azóta is játszik), autó első lámpát foncsorostól, égőstől (ezt el is raktuk gyorsan), de volt már a szájában baba, kisautó és gumicsizma is. Azonban a tegnapi fogása volt eddig a legjobb, ugyan is egy tökéletes állapotú Motkány plüssel ért haza :) Sajnálatos módon a mogyorót, amit tartott kiette a kezei közül, ezért egészségére, biztos finom lehetett (műanyag volt). A többi viszont tökéletes állapotnak örvend, egy mosás után pedig jobb, mint új korában. Mint láthatod Bogyi már össze is haverkodott vele, az előbb együtt aludtak. Szereti, mert puha és illatos. Tudom, hogy mennyire szereted a plüssöket, úgyhogy nem engedtem, hogy Anitáék lecsapjanak rá.

Tegnap volt a Graffiti buli, amit annyira vártunk (én és Józsi biztosan, de szerintem Te is). Úgy hallottam most voltak eddig a legtöbben és nagyon jó buli volt. Én nem tudom, többet nem tudnék elmenni oda, főleg nem nélküled. Bármennyire is szerettem azt a helyet, nem lenne ugyanaz. Tudom mennyire féltél attól, hogy megint kiakadok vagy mérges leszek, de erre soha többé nem került volna sor. Annyira vártam és annyira beleéltem már magam, hogy bármit is hozott volna az este, én boldog lettem volna, csupán már akkor, ha sikerül veletek eljutni oda. Sajnálom, hogy ezt sem tudtam bizonyítani. Pedig tényleg sok minden változott. Sokkal határozottabb és bátrabb lettem. Nem félek már megtenni azt, amit szükséges.

Szombat este felhívtam anyudat. Ne aggódj, nem akartam semmi rosszat, csak szerettem volna tudni hogy vagy. Nem tudtam végig elmondani neki, amit szerettem volna, mert lemerült a telefonja, de azt megtudtam, hogy nagyon haragszol rám. Ő végig rendes volt, próbált segíteni, de hallottam a hangjában, hogy ő sem kedvel már túlzottan. Mondta, hogy sok mindent elrontottam, de ezt eddig is tudtam. Azt is mondta, hogy ha vissza akarlak kapni nagyon kell igyekeznem. Viszont szerintem ő nem tudja a teljes sztorit. Én pedig nem is akartam neki mondani semmit erről, nem akartam mentegetni magam (téged pedig főképp nem szerettelek volna bántani, sem ekkor, sem máskor). Végül is mindössze csak annyit akartam mondani neki, hogy sajnálom, hogy hiányzol, hogy Szeretlek és hogy köszönöm, hogy meghallgatott és, hogy zavarhattam egy percre. Biztos ezért is haragudni fogsz rám. De nem tudtam csak ülni és nem tenni semmit. Hiányoztál, hiányzol... és ha hiszed, ha nem, szeretem a családod és bátran beszélek bárkivel, ha kell. Bár most lehet, hogy én lettem nálatok az első számú közellenség, de ez sem érdekel. Bármikor eléjük állnék, ha ezzel is bizonyíthatnám, hogy én nem félek és nem hátrálok meg.

Poci puszil, Bogyi üzeni, hogy: "Máóóó" én pedig nem mondok semmit, úgy is tudsz mindent.

Neked

Sötét az éjszaka s csontig hatol a magány,
Egy fiú ballag egyedül, keresi a lányt.
Tekintete távolba mered, mégis másutt jár,
Emlékei sétányán olykor meg-megáll.

Kitaszított lett ő, más világban él,
Éppen hogy csak lélegzik, mégis remél.
Tudja jól hiába, nincsen kegyelem,
Egyszer volt, hol nem volt... igazán szerelem.

Lassan felkel a nap, s csak áll mozdulatlan,
Életre kel a város, mindenki sürög, rohan.
Neki megdermedt az idő, benne semmi sem moccan,
Megkövült a lelke, ottragadt a pillanatban.

Kővé vált csókok súlya aggat rá terheket,
Kővé vált ígéretek fakasztanak könnyeket.
Kővé vált a szíve is, de belül talán még ép,
Dobban egyet halkan, sajog, sóhajt, remél.

Nézi a tömeget, csak keres egy arcot,
Valahol ő is épp megvívja a harcot.
Ha az életébe kerül is, újra megtalálja,
Szemébe néz még egyszer, hogy elmondja: Imádja!

Hibázhatunk bármekkorát, elronthatunk mindent,
De sosem lesz vége, amíg szeretünk, itt benn.
Szeretni, küzdeni, várni, mert csak ez az igazi kincs,
"Így vagy úgy - egy embernek önmagában semmi esélye sincs."

"Tell me how I'm supposed to breathe with no air..."

Két kritikus pont van a napjaimban. Az egyik a hajnal, a másik az ébredés (már ha sikerül aludni 1-2 órát). Mind a kettő pokolian nehéz, sosem gondoltam volna, hogy ekkora erőfeszítésbe fog kerülni az, hogy felkeljek és találjak valami olyat a napban, amiért megéri elindulni. Ha sikerül felállnom, akkor gyengének és erőtlennek érzem magam és valami láthatatlan erő húz visszafelé.

Két dolog történik még velem ébredéskor. Vagy rémálmaim vannak vagy csodálatosak. És mind a kettő pokoli érzés. A múltkor azt álmodtam, hogy a saját hibámból halt meg egy ember és senkit nem okolhattam, csak magam. Ennél már csak az volt a rosszabb, mikor az egyik családtagom fejbelőtte magát és annyira remegett a kezem, hogy képtelen voltam beütni a mentők telefonszámát az érintős telefonba. Ezért csak összerogytam a sarokban és könyörögtem, hogy ájuljak el vagy mentsen meg valaki. Ekkor életemben először, sikoltozva ébredtem, Anitáék rohantak át, hogy mi történt. És én zihálva, izzadtan remegtem az ágyban és percekig fel sem fogtam mi a valóság és mi nem. Sosem kívánom ezt senkinek.

A másik eshetőség, hogy csodálatosak az álmaim. Ilyenkor kivétel nélkül, csak Róla álmodom. Lehet, hogy csak egy csók, egy ölelés vagy egy mosoly, de annyira valóságosnak tűnnek minden egyes alkalommal, hogy szinte már a saját bőrömön érzem. Érzem az illatát, a bőrének a puhaságát, a csókjának az ízét és a szívem rögtön hevesebben kezd verni. És ezzel semmi baj sem lenne... de ezek csak álmok. Emlékek. És ha felébredek rögtön kapkodom a fejem, hogy hol van, hova tűnt? És tudod, az a pillanat, amikor ráébredsz, hogy csak álmodtad... akkor törik össze minden alkalommal újra meg újra a szívem.

Csakis azért írom ide ezeket, mert ha nem adom ki magamból, akkor minden sokkal nehezebb. Most pedig nincs senki, aki meghallgatna vagy akit érdekelne. Csak ez a blog van nekem. Olyan, mintha egy élő személy lenne. Itt békét találhatok. Sajnálom, hogy régen nem foglalkoztam vele eleget. Nem osztottam meg itt minden örömöm. Pedig mennyi, de mennyi volt. Mennyire boldog voltam a Szerelmem mellett. És félek nem is tudta, hogy minden nap milyen hálás voltam neki, hogy szeret és hogy mellettem van. Sosem volt még ember az életben, akitől ennyit kaptam volna és aki ennyire Szeretett volna a rengeteg gondom és problémám ellenére is. A fura az, hogy ahogy telnek a napok egyre kevésbé haragszom rá. Ehelyett az érzés helyett egyre inkább nézek a múltba és ahogy megteszem mindig újabb és újabb hibát találok magamban. Az utóbbi napokban pedig már csak azzal törődtem, hogy átgondoljam mik is voltak a legnagyobb hibáim. Mert voltak. Rengeteg. Akkor kezdtem elrontani mindent, amikor feladta értem a családját, az otthonát és ide költözött. Én pedig a legeslegrosszabb társ voltam abban az időben. Nem gondoltam bele, nem láttam át. Természetesnek vettem mindent és hagytam, hogy a mindennapok gondjai legyenek az elsők a társam helyett. Elfelejtettem kimutatni, hogy a napjaimban csak Ő volt az egyetlen szép dolog. Persze, hogy nem érezte mellettem akkoriban nőnek magát, mert én sem úgy viselkedtem, mint egy férfi. Most nyílik csak fel a szemem, amikor elzárva a külvilágtól csak én vagyok és a gondolataim. Újra meg újra rádöbbenek arra, hogy mekkora barom voltam. Nyugtatgatom magam, hogy nem tudhattam előre és hogy még nekem is új volt ez az egész... de ha emiatt veszítem el örökre, akkor sosem fogok megbocsátani magamnak. Mert én vagyok az az ember, aki talán a legjobban tudja a földön, hogy mennyire meg kell becsülni az igazi szerelmet és a hű társat, erre tessék. Azt hittem, hogy jót cselekszem, de ehelyett leromboltam mindent. Pedig Isten a tanúm, hogy nem akartam bántani. Csak azt akartam, hogy előre haladjon az életünk és ne azon kelljen minden nap aggódnunk, hogy honnan szerzünk 500 ft-ot. Talán néha túl erőszakos voltam, talán néha túl gyengéd. De mindvégig az volt a szándékom, hogy ő sose érezze, hogy valami hiányzik, hogy sose kelljen más miatt aggódnia. Ezért szerettem volna, ha talál valami neki való munkát. Rettegtem attól, hogy egyszer én is csődöt mondok és nem fogom tudni megadni neki azt, amire szüksége van. És ebbe a saját magam elé állított akadályba roskadtam bele szép lassan, mert minden nappal csak nehezebb volt. De nem mutattam, nem akartam, hogy lássa. Azt akartam, hogy legalább neki ne kelljen még emiatt is aggódnia. Mert így is túl sok teher volt a lelkén és milyen társ vagyok én, ha nem könnyítek rajta, hanem inkább még rá is pakolok?

El kellett volna rabolnom. Meg kellett volna ragadnom, ki a szobából, ki a házból és csak menni, menni, menni bárhova. Ma már tudom. De miért csak most? Ezer meg ezer lehetőség volt van és lesz is, de én elfelejtettem mennyire fontosak is ezek. Az igazi randik, a romantikus esték, a közös séták, a fényképezések és az autózások. Mindent hagytam elveszni. És most először az életemben úgy érzem igazán utálom ezért magam. Itt a nyár, szinte hívogat, ha a gépre nézek elkap a rosszullét, mert annyira nem bírok már a négy fal között létezni. És mikor felnyílt a szemem és rádöbbentem mindenre, pont addigra maradtam egyedül. És így nem marad más, csak a négy fal és a magány. Valahol tudom, hogy megérdemlem. Valahol azt is, hogy csak magamnak köszönhetem. De remélem kaphatok valaha mindezért feloldozást. Mert tudom, hogy nem az a baj, ha hibázunk. Az a baj, ha nem ismerjük be vagy nem akarunk változtatni a hibáinkon. Én ott csúsztam el, hogy minderre későn jöttem rá. És így hiába is jött a megvilágosodás... senkit nem érdekel már, hogy mennyi minden értékelődött át bennem és hogy mennyire akarok küzdeni. Ha az ember elveszti a bizalmát a másikban, akkor talán sosem kaphatja vissza. De itt van még bennem a remény. Talán még gondol rám és talán még valahol mélyen bízik még egy kicsit bennem. És az emberekkel nem lehet játszani, ezt én tudom a legjobban. De ha ad még egy esélyt valaha, akkor azzal élni fogok és sosem okozom neki csalódást többé. Persze ezek nagy szavak, lehet majd hibázom valami másban. De nem fogok félni többé beismerni a hibáimat és küzdeni azért, hogy kijavítsam őket. Tudom, hogy erős vagyok. Azt is, hogy Ő olyan személy, akiért megéri mindez. Persze azt mondják a szerelmek jönnek mennek. Talán ez is igaz. De itt bennem, a szívem tájékán zakatol egy érzés, ami azt mondja, hogy ha Őt elveszítem, akkor sosem lesz már semmi ugyanolyan. És tudom, hogy ez azt jelenti, hogy küzdenem kell és nem mondhatok le róla. Addig nem, amíg tudom, hogy egy halvány kis reménysugár pislákol még a távolban. Azt hittem a múltban, hogy szerelmes vagyok. De csak itt, csak most érzem igazán, hogy azok közel sem szerelmek voltak. Azok csak kapcsolatok. Ideiglenes útitársak. Olyan emberek, akik segítettek, hogy az legyek, aki vagyok. És hogy megtalálhassam az őszinte Szerelmet. Megtalálhassam Őt.

Piszok nehéz megmaradni itthon. Ezért is igyekszem mindig másutt lenni. A gond az, hogy minden olyan erősen él bennem. Bárhova is megyek, bármire is nézek, köthető hozzá egy emlék. És ha az az emlék az eszembe jut, rögtön meg is elevenedik előttem. A konyhába megyek és látom magam előtt, ahogy nekem főz, ahogy ott áll a tűzhely előtt és rám mosolyog a pólóban, amit aznap kapott Józsitól. Látom, ahogy próbáljuk betömködni a pizzákat a sütőbe, de nem férnek be. Látom, ahogy a macskákon nevetünk vagy éppen a virslit főzzük egy csöndes hajnalon. Talán egy év sem lenne elég ahhoz, hogy az összes bennem zsongó emléket leíram ide. Minden szoba, minden helyszín csak emlékek tárháza. És nem tudom elzárni a csapot, nem tudok megálljt parancsolni nekik. Mindig ők győznek, mindig elindul egy film. Jó ideje már csak ezekben a kis belső videókban élek. A szobánkba szinte rettegek belépni, mert itt van a legtöbb emlék. Most is látom. Most is hallom és most is érzem. Nincs itt tudom, de mégis itt van. És ez a kettős érzés tépi szét a lelkem darabokra. Mert az emlékek csodásak. Imádok elveszni bennük. De ahogy véget ér egy film, ismét csak a valóság marad és ott már nem szeretek élni. Ott már nincs Ő. Sosem hittem volna, hogy valaki hiánya ennyire fájhat. Nem csak lelkileg, már testileg is. Menekülök ki a házból, de odalenn a tanyán is csak emlék vár. Menekülök a másik házhoz, de ott is csak emlékek és meg nem valósult álmok várnak rám. Sétálnék az utcán, de eszembe jutnak a közös séták nap mint nap a bolt felé. És ezek apróságok, de annyira imádtam őket. HAGYTAM ELVESZNI AZT, AMIÉRT IMÁDTAM ÉLNI!!!! Ahogy ezt a mondatot leírtam ismét megszakadt bennem valami. Nincsenek rá szavak. Erre nincsenek.

Ma este azt mondta anyum, hogy vigyem be bevásárolni a Tesco-ba. Igent mondtam, mert itthon megint szorítani kezdtek a falak. Ahogy vezettem a sötétben befelé, kicsit könnyebb lett a lelkem. Elmerengtem a távolban, csak az utat figyeltem. Az agyam valami fura üzemmódba kapcsolt és egy pillanatra nem is a jelenben voltam. Azt hittem Ő ül ott mellettem és reflexszerűen mosolyogva fordultam felé. De nem Ő volt az. Mindig együtt mentünk bevásárolni és valamiért egy kis időre azt gondoltam most is Ő van ott. Fájt a tudat, hogy ismét csak a képzeletem játszik velem. Szegény Ő... azt hiszi most biztosan, hogy mindenki utálja. Közben meg pont az ellentétéről van szó. Az út közben is kérdezte anyu, hogy tudok-e már valamit, hogy van és hogy beszélünk-e? Töltsön-e pénzt a telefonjára? Hisz, ha csak emiatt nem tud keresni, akkor nehogy ez álljon kettőnk közé. Mindenki várja. Mindenkinek hiányzik. És sosem utálta senki, csak féltek, hogy elhibázzuk azt, ami tökéletes lehetett volna. Féltettek engem és féltették őt is. Sokszor rosszak voltak az eszközeik, talán együtt élni sem lehet velük. De mindig szerették és mindig azt akarták, hogy neki is olyan jövője lehessen, amilyet magának szeretett volna. És az, ami a legkülönösebb, hogy ez máig így van.

Végül odaértünk, toltam a kosarat, anyum vásárolt, én pedig csak követtem, mint egy élőhalott. A magasból szóló zenék egyre jobban közelítettek a lelkem felé, az utolsó döfést pedig az adta meg, amikor megláttam egy lányt a sorok között és egy pillanatig teljesen úgy tűnt, hogy Ő az. Akkorákat dobbant a szívem, hogy azt hittem menten kiugrik. Visszatolattam, pedig az agyam tudta jól, hogy nem lehet Ő. Igazam is lett. Még el is mosolyodtam, hogy hogy lehetek ennyire hülye és naív és miért élek álomvilágban? De ahogy az újabb szerelmes szám szólalt meg a rádióban már csak arra lettem figyelmes, hogy két könnycsepp gördül le a szemem sarkából. Észre sem vettem, amíg az arcomhoz nem értek. "Tell me how I'm supposed to breathe with no air..." Ez volt a refrén és minden szavát értettem. Tisztában voltam vele, hogy most nekem is elfogyott a levegőm. Letöröltem a könnyeimet és mentem tovább. Erősnek kell lenni és semmit sem szabad mutatni. Ha sírsz, ha elérzékenyülsz, ha összetörsz, ha feladod, akkor nem vagy férfi. És a nőknek férfi kell. Nem tehetek róla, hogy vannak érzéseim, nem tehetek róla, hogy annyira Szeretem ŐT, hogy megveszek. De próbálom megtalálni a középutat, próbálok az az ember lenni, akinek lennem kell. Ha valaha kapok egy esélyt megmutatom majd, hogy ezek nem csak szavak. Ha képes lesz még bízni bennem, akkor olyan boldoggá teszem, amilyen még sosem volt. Szóval ha van odafenn valaki, ha létezik valami magasabb erő... most először és utoljára, csak annyit kérek: Kérlek segíts...

Megszületett

Ma hajnalban hosszas vajúdás után megszületett a kis Mancsu. Nagyon óvja, nagyon vigyázza, szinte alig él, de minden mozdulatával csak őt védi. Nagyon aranyosak. Pont olyan, mint ő. Neked is biztos tetszene. Olyan még, mint egy kis kopasz bőregér, de már most szaglász, fúj, mászik. Mancsu azt mondta, hogy rólad fogja elnevezni, én meg nem ellenkezhetek, hisz az ő cicája :)

 Nagyon rossz kép, szinte nem is látszik, de ott van a lábai között és most mind a ketten nagyon boldogok.

Őszintén bevallom fogalmam sincs miért írom ezeket ide, talán sose olvasod el őket és lehet, hogy nem is érdekel. Valamiért viszont úgy érzem, hogy nekem már csak ez a blog maradt, mint egy utolsó kapocs veled és a boldogsággal. Ebben még minden őszinte és valódi és nekem mindig csak ez számított. Úgy érzem nincs már helyem sehol másutt, csak itt. Talán már itt sem.

Bárcsak tudnád mi játszódik le bennem. Bárcsak belém láthatnál. Hirtelen minden világossá válna és mindent megértenél, amit talán soha nem értettél. Ha belém láthatnál tudnád, hogy mennyire Szeretlek és azt is, hogy mennyi minden változott. Talán akkor hinnél még bennem. De sajnos nem látsz belém, talán nem is akarsz már, én pedig egy kihalt blogban beszélgetek önmagammal. Ilyenkor ébredek rá, hogy tényleg mélyen vagyok és hogy körülöttem nagyon-nagyon sötét van.

Kedves Gazdám!

Sokáig tanakodtunk Bogyival, de végül úgy döntöttünk hogy bátornak kell lennem, ezért írok most neked. Lehet rajtunk áll vagy bukik a dolog. Ha pedig így van, akkor nem szabad tétlenkedni. Fogalmam sincs elolvasod-e valaha ezt, de sajnos más elérhetőségedet nem tudom. Hogyan is tudhatnám, hisz csak egy macska vagyok. Ezt az oldalt is csak sunyi módra lestem ki, hisz Feri ezt olvasgatta utoljára, amikor a géphez ült. Jó rég volt már, nem is tudom hány napja, hogy be sem lépett a szobába és szinte sosincs itthon. Nem tudom mi történt vele. Hiányzik. Ahogy te is.

Azóta én már szépen kigömbölyödtem, hamarosan anyuka leszek és be kell, hogy valljam eléggé félek a dologtól. (Akartam csatolni egy képet magamról, hogy lásd hogy milyen kemény is a helyzet, de sajnos nem jött össze. Bogyi nem igazán boldogult a kamerás tapi telefonnal, pedig igyekeztünk elhiheted. Így a kép most kimarad, de biztos el tudod képzelni a hordó hasam.) Ez lesz nekem az első és hiába próbálok bárkihez is dörgölőzve bújni, senki sem veszi észre, hogy mi az, ami bánt. A nagyok rohannak, ti pedig máshol jártok. Egyedül érzem magam és folyton az utcát lesem, hátha valamelyikőtök visszatalál. Nem értem miért változott meg minden ilyen gyorsan. Biztos valami emberi dolog, valami olyan, amit mi macskák nem érthetünk. De ha mégis elolvasod, tudd, hogy én, Bogyi, Mimi, Odin, és még az a hülye fehér egérszerzet is nagyon hiányolunk. Gondolhatod mekkora lelki erő kellett, hozzá, hogy ne harapjam le a fejét nyomban, de a jó ügy érdekében erőt vettem magamon és egy időre békét kötöttünk. Azt üzeni, hogy rozoga a kastélya és nincs, aki újra megcsinálja neki, Ferire pedig haragszik, mert csak enni jár fel, amúgy szinte hozzá sem szól. Üzent még valamit, de nem tudom pontosan mit jelent: Két lábra állt és a kezeivel elkezdett kapadozni az ég felé. Azt mondta, te érteni fogod. (Hülye pockok, a titokzatos jelbeszédükkel).

Odinnal mindig jóban voltam, szeleburdi egy kutya, de sosem akart bántani, ezt pedig mindig díjaztam. Szerintem ő kicsit olyan, mint te. Aki nem ismeri, nem is látja rajta, hogy valami bántja, de közben belül mélyen nagyon hiányzol neki. Sok haverja van, mindig csavarog, nappal el tudja terelni a gondolatait más felé, de amint egyedül marad vagy leszáll az este, csak leteszi a fejét a kőre, tekintete a távolba mered és én tudom, hogy rád gondol.

Bogyi alig jár haza. Ő is hanyagol. Ő sosem akarta kimutatni az érzéseit, inkább elment jó messzire a vadonba. De akárhányszor hazaért, mindig az volt az első kérdése, hogy: "Megérkezett már?" Így élünk mi, szinte senki nem tudja mi van bennünk, de veled most megosztottam őket, mert te vagy a gazdám attól a perctől kezdve, amikor a kis csipás szemeimmel és remegő mancsaimmal rátok néztem a kis dobozból. Akkor a tiétek lettem és ti az enyéim. Lehettek távol heteket, hónapokat, éveket. De egy macska sosem felejt, mindig várni és emlékezni fog arra, aki megszelídítette. Feri mondta egyszer nekem: "Felelősséggel tartozol azért, akit megszelídítettél." Nagyon megtetszett ez a mondat, mert tudom, hogy ti sem felejtettetek el minket, csak most biztos van valami más, ami fontosabb. Remélem sikerül megoldani és újra megszeretgettek minket majd. Mi itt vagyunk és várunk.

Nem tudom mi okoztuk-e a bajt. Ha azért hagytál itt, mert sokszor megkarmoltalak vagy enni akartam a vacsidból, akkor sajnálom. Hidd el sosem akartalak elüldözni innen. Bogyi is magát okolja, mert fél, hogy azért mentél el, mert mindig ugrálni akart. Feribe nem látok bele, ő most annyira másmilyen. A szemében csak üresség van, az arcán pedig komolyság. Néha felemel, megcirógat és súg pár dolgot, de ezeket én nem értem. Csak azt tudom, hogy olyan hangon szól hozzám, ahogy eddig soha. És ez megijeszt. Nem akarom egyikőtöket sem elveszíteni. Ti ketten együtt vagytok egy egész. Persze mit tudhat erről egy macska? De hidd el, láttam milyen boldogok voltatok együtt és amikor egymásra néztetek láttam a szemetekben valami olyan különös dolgot, amit képtelen vagyok elfelejteni. Kár, hogy mi macskák képtelenek vagyunk erre az érzésre.

Lehet Feri tett vagy mondott valami olyat, amivel nagyon megbántott. Néha olyan hülye tud lenni. Emlékszem egyszer engem is annyira kupán vágott, hogy azt hittem sose állok szóba vele. De nem bírtam ki. Annyira szüksége van a szeretetre és annyira megbánta másnapra, hogy oda kellett kuporodnom az ölébe, hogy tudja, hogy bármit is tesz, én mindig ragaszkodni fogok hozzá. Azóta sosem bántott. Képes volt tanulni a hibáiból. Remélem te is bízol benne annyira, hogy tudd, hogy lehet, hogy egyszer fájdalmat okozott valamivel, de ugyanazzal még egyszer sosem fog. Mert akit szeret, azt képtelen szánt szándékkal bántani, ha pedig mégis megteszi, akkor annyi ideig bünteti magát, amíg bele nem ivódik a lelkébe, hogy többet soha ne tegyen ilyet. Tudom, hogy te is ragaszkodsz hozzá. Tagadhatod, de ismerlek. A macskák a legjobb megfigyelők. Ha büntetni akarod kicsit, hát tedd. Biztos megérdemli. Ha azt akarod, hogy gondolkodjon és rájöjjön a hibáira, akkor azt is sikeresen elérted, mert látom mik mennek végbe rajta. Néha nagyon sajnálom, néha legszívesebben jól megkarmolásznám. De itt én most nem segíthetek rajta. Valaki másra vár.

Lassan mennem kell. Még a végén lebukom. Furcsán néznének rám, ha valaki benyitna és egy macska gépel a laptopon. Remélem egyszer eljutnak hozzád a szavaim. Remélem nem túl későn. Mi mindig itt leszünk neked és tiszta szívből, őszintén mondhatom, hogy mindig várni fogunk rád. A gazdánk vagy, szeretünk, mindannyian a tiéd vagyunk és mindannyiunk szívében ott őrizzük azokat az időket, amikor együtt voltatok, boldogan és mi ott gömbölyödtünk az ágyban, mellettetek. Emlékszel, amikor mindig belebújtam a szatyrokba meg a táskákba? Olyan jókat nevettetek rajtam. Elárulok egy titkot: Pont ez volt a célom vele! Titeket megnevettetni és boldognak látni. Ha újra elérhetném ezzel ezt, akkor sosem másznék ki azokból a szatyrokból. Mi nem haragszunk rád. Sose tettük. Itt mindig menedékre találsz, bármikor is legyen szükséged rá. Ferit pedig ne utáld kérlek. Ezer hibája van, tudja ezt ő is jól. De igazán szeret és érted képes lenne bármire. Ha adsz neki még egy esélyt, akkor mindent másképp fog csinálni, amivel fájdalmat vagy szomorúságot okozott. Ha mégsem így lenne addig karmolásznám, amíg nem könyörögne, hogy hagyjam abba. De tudom, hogy erre nem lesz szükség. Szép lassan igazi férfivá válik, te pedig mellette igazi nővé. Csak ne mondjatok még le egymásról és ne adjátok fel az első bukkanónál.

Zárásként másolok valamit, amit itt a gépen találtam egy dokumentumban. Meg fog ölni érte, ha megtudja, de ő maga úgysem küldte volna el. Megteszem hát én.

"...annyi mindent elrontottam. Csak most jövök rá, amikor egyedül maradtam, hogy néha mennyire rossz úton jártam. Olykor pont azt felejtettem el, ami a legfontosabb. Elfelejtettem éreztetni vele, hogy mennyire fontos. Elfelejtettem férfinak lenni és így ő sem lehetett nő. Megtettem érte mindent, persze. De pont nem erre volt akkor szüksége. És én ezt nem láttam be egészen mostanáig. Ha visszapörgethetném az idő kerekét minden másképp lenne. Az lennék, akibe beleszeretett és nem követnék el ilyen gyerekes hibákat. Magától értetődőnek vettem, hogy mellettem van, pedig pont én vagyok az, aki a legjobban tudja, hogy ezt sosem szabad. Ültünk egymás mellett és én a napi gondokkal voltam elfoglalva, ahelyett, hogy megragadtam volna a kezét és elvittem volna valahova, ahol a gondok nem érnek utol és csak mi vagyunk. Belesüppedtem a mindennapok mókuskerekébe, elfelejtettem szeretni, elfelejtettem megbecsülni. És ezt mindennél jobban bánom. Voltak már nagy hibáim az életben, de ezt sorolom legelőre. Úgy érzem megtaláltam életem párját, mégis elveszítettem. És ezt sosem fogom megbocsátani magamnak. Persze ő is hibás, hisz mindig kettőn áll a vásár, de nem okolhatom mindenért őt. Én indítottam el a lavinát, ő pedig csak sodródott vele. Nem tudom látom-e még valaha. Nem tudom lesz-e valaha lehetőségem újra megcsókolni és a szemébe nézni. Már teljesen másképp tenném mind a kettőt. Ha kifognám az aranyhalat csak egy új esélyt kérnék tőle, semmi mást. Mert igen is képes lennék őt boldoggá tenni. Nem úgy mint eddig. Sokkal jobban. De későn ébredtem rá mindenre és ő már nem bízott bennem. Nem volt esélyem bizonyítani és megmutatni sem tudtam, hogy mennyi mindent tartogatok még neki. Könnyebb lenne kiölni a reményt és semmire nem várni, de képtelen vagyok rá. Engem már csak a remény éltet, már csak ennyi maradt. Fogalmam sincs mi játszódik le benne, hogy gondol-e még rám. Lehet, hogy már teljesen más utakon jár. De én amíg élek reménykedni fogok, hogy egyszer lesz még lehetőségem arra, hogy bizonyítsam neki mennyire is szeretem. Talán túlélem addig. Talán kibírom valahogy. Most értem csak meg, hogy miért tette Bella a Twilightban mindazt, amit tett. Sosem volt a kedvencem egyik film sem, de ez a jelenet újra meg újra az eszembe jut. Csak ülök valahol távol, úgy érzem telnek a napok, rohannak az emberek, csak én vagyok mozdulatlan. Szólnak hozzám és én hallom, de mégsem jut el az agyamig. Én megdermedtem akkor és ott, amikor kiszakadt a lelkemből valami. Nem érzem már, hogy élek, nem érzem, hogy a napokban van mit várni. A remény van még, semmi más nincs. Egyik este beszálltam a kocsiba és elindultam csak úgy céltalanul. Tövig nyomtam a pedált és mire a kilométer órára néztem már 160-al vágtattam az éjszakában. Minden egyes milliméterrel, amit a mutató mozdult élőbbnek éreztem magam. Csak akkor, egy pillanatig éreztem azt, hogy még élek. Tudtam, hogy elég lenne egy elhibázott mozdulat, egy nyúl, egy őz vagy akár egy fácán és én párat pördülve felcsavarodnék az első fára. De tudtam, hogy nem ez az én sorsom. Éreztem, hogy ennek nem így lesz vége. De kellett valami, ami megmutatta, hogy még élek. Hogy még nem haltam meg belül teljesen.

Itt vagyok most. Fogalmam sincs hol leszek holnap. Változom, fejlődöm, de közben meg is halok minden nap. Szeretném hinni, hogy megment engem is valaki, de bízni már nem merek. Senkit nem kérhetek arra, hogy küzdjön értem, a szerelmet pedig nem koldulhatom. Férfi vagyok. A szerelmet ki kell érdemelnem és tennem kell érte. Ha lesz lehetőségem rá, akkor tenni is fogok. Addig pedig túlélem valahogy. Erőt merítek azokból a pillanatokból, amikor még velem volt. A csókjából, a pillantásából és a sok kis kedves apróságából, amiken mindig olyan jót mosolyogtam. Hiszem, hogy jelentek még neki valamit, még ha csak őrláng is ég benne. Hiszem, hogy lehet még minden szép. Talán csak türelmesnek kell lennem. Talán ez is csak egy lecke, hogy megtanuljam, hogy a nagy dolgokra igen is várni kell. Talán minden rendbe jöhet még. Talán lehet még szép a nyár. Talán..."

Látod gazdám, talán sosem hitted, de itt egy új családod lett. És tehetsz bármit, mi mindig várni fogunk rád. Sosem maradsz egyedül, történjék bármi is. Kérlek vigyázz nagyon magadra, kérlek ne haragudj ránk, bárki is bántott meg közülünk. Remélem nincs semmi baj és remélem gondolsz majd rám, ha jönnek a kiscicák. Én gondolok rád... minden nap.

Kiscicád: Mancsu

Amikor maguk alá temetnek a gondok

...akkor sokszor nem tudod mi a helyes. Mint ahogy sokszor én sem tudom, hogy az, amit teszek vagy mondok vajon jó-e vagy éppenséggel rossz. Néha, de csak néha, megijedek és olyankor elönt a pánik és a félelem. Mert ha valakit a szívedbe engedtél és megosztottad vele az életed, akkor függővé válsz. Olyan lesz Ő neked, mint a levegő. Sokszor amíg vele vagy nem is veszed észre, hogy mennyire szükséged van rá és hogy talán nélküle meg is szűnnél létezni. Tudom, erősen drámai hasonlat, talán túlzó is, de mindenki tudja, hogy az érzés nagyon is hasonló, ha a szerelemről (vagy éppen annak elvesztéséről) van szó.

Szóval kedves olvasó, aki talán idetévedsz egyszer az internet rengetegéből... tartozom egy vallomással feléd: bűnös vagyok, mert keveset írtam ebbe a blogba, hiszen megtanultam már, hogy ha valami jó és szép, akkor azt élvezni kell és nem fecsegni róla. Így próbáltam élni és remélni, ám bár most még is itt vagyok. Joggal kérdezhetnénk, hogy mi változott? Mindössze csak annyi, hogy egy kis ideig nem kaptam levegőt. Vagy mondhatjuk úgy is, hogy: "my heart skipped a beat". Eltűnt egy időre az életemből az, amit talán már megszoktam és természetesnek tekintettem és akkor döbbentem rá, hogy mennyire nem tudok és nem is akarok már nélküle lenni. Régen hű társam volt a magány. Fel sem akartam adni talán, de mióta megismertem Őt és mióta az életem és a mindennapjaim része lett nem akarok már több egyedüllétet. Minden egyes nap azzal a tudattal akarom álomra hajtani a fejem, hogy ha minden össze is omlik és mindenki cserben is hagy Ő akkor is itt lesz nekem, hisz feltétel nélkül és igazán Szeret és sosem hagyna el. Mindenki életébe kell egy kapaszkodó. Nekem Ő az.

Mióta legutóbb írtam már egy fedél alatt élünk. Rengeteg a gond és a baj, sokszor nem vagyunk sem önfeledtek, sem vidámak. De együtt vagyunk. Mindkettőnk tele van álmokkal és célokkal, de a körülményeink miatt sajnos sokszor elnyomni kényszerülünk ezeket, még a legkisebbeket is. Ezt pedig csak tetézni tudja a problémák és gondok hirtelen lecsapó árja, ami van, hogy annyira erős, hogy minket is elsodor egy időre. De bármilyen akadályt is állított elénk az élet mi küzdöttünk és kitartottunk ennyi időn át is. Persze mondhatni mi ez a másfél év? Gyermeki idő még. Nekem mégis az életem legfontosabb elemévé vált. Meg sem fordult soha a fejemben, hogy feladjam vagy elmeneküljek a gondok elől, pedig lehet, hogy ez lett volna néha a könnyebb megoldás. Támogattuk egymást és próbáltam mindig pozitív gondolatokkal feltölteni Őt is, hogy sose akarja feladni az álmait és a harcot. Néha sajnos mégis kudarcot vallottam...

Nem vagyok sem tökéletes, sem egészséges, sem a mai kornak megfelelő ideál. Néha nem is értem, hogy miért szeretett belém. Néha akkorát csalódok magamban, hogy a tükörbe se vagyok képes nézni és nem értem, hogy Ő mikor rám néz mit lát bennem, ami hajtja tovább. Éppen ezért kellő önbizalmam sincsen, félek a kudarcoktól, a csalódásoktól és a változásoktól. Félek, hogy annyi jobb ember akad nálam, akikkel talán sokkal boldogabb lehetne Ő, mint velem. Hisz én csak gondot hoztam az életébe. Miattam el kellett költöznie az ország másik felére és ott kellett hagynia mindenkit, akit szeret. Érek én ennyit? Megéri ez? Féltem, hogy talán Ő is felteszi majd magának ezt a kérdést és tudtam, hogy eljön egyszer az a nap, amikor igazán megijedek és eluralkodik rajtam a félelem.

Nos hát jelentem, ez a nap nemrégiben beköszöntött az életembe. Amennyi érzés átcikázott a szanaszéjjel celluxozott szívemben az utóbbi napokban arra talán nincs is megfelelő szó. Éreztem azt, hogy meg lettem vezetve, át lettem verve és el lettem felejtve. Éreztem, hogy talán belém is rúgott valami láthatatlan lábacska. Éreztem olyat is, hogy a lelkem receptorai meghibásodtak és talán minden amit gondolok és látok az az én buta kis pánikbeteg agyam szüleménye és nem is a valóság. De a vége mindig az volt, hogy nem tudom valójában mi is valós és mi nem. Mit érzek és mit nem. Végül pedig, hogy a történtek tudatában mit is érezzek és mit ne? Sok-sok rágódás, félelem és céltalan gondolatok eredményeképpen pedig eljutottam oda, ahol most vagyok. Még így sem tudom milyen hely ez, de az biztos, hogy már nem az a fajta pokol, ahol nemrég jártam. Már talán tudok tisztán látni. Tudom azt is, hogy magamnak IS köszönhetem azt, hogy át kellett élnem az utóbbi pár nap kínjait. De mindent én sem tudhattam... mindig azt teszem, amit akkor és ott helyesnek hiszek és ha ezt később megbánom, akkor nem félek bocsánatot kérni, hiszen én is csak egy ember vagyok és mint köztudott, az emberek tévednek.

S miután az előző bekezdésemet valószínűleg rajtam kívül senki sem értheti, ezért jöjjön valami emészthetőbb. Egyedül vagyok. Megijedtem, hogy egyedül is maradok. Ez a fojtogató érzés pedig csavart egyet a léha szívemen és újra berobbantott valamit. Valami olyat, ami mindvégig ott volt és amiről tudtam jól, de a hétköznapok őrült körforgása elfeledtette velem, hogy mennyire fontos is. Szeretem Őt! Annyira Szeretem, amennyire mást még nem Szerettem ebben a korhadó világban. Nem tudom mi vár rám (ránk), nem tudom, hogy Ő mit gondol és érez. Sokszor meghalnék, hogy tudjam, de be kell látnom, hogy ez az Ő kis titka marad. De ahelyett, hogy fejtegetném a múltat és áhítanám a jövőt, maradok inkább a jelenben. Hisz ez a fontos és ennek van egyedül jelentősége az életben. Mert most élek és most vagyok itt. A holnap már irreleváns. És most mindent megadnék azért, hogy újra eltölthessek vele egy olyan unalmasnak mondott hétköznapot. Hogy láthassam, ahogy mosolyog, ahogy csipkelődik és kacéran rám pillant. Nem fordulnék be éjjel a fel felé, hanem hozzábújnék és addig ölelném, amíg nem vagyok biztos benne, hogy nyugodt és alszik. Néha annyira buta vagyok, hogy nem veszem észre a legapróbb hibákat. De jobb és szerethetőbb ember akarok lenni. Olyan, akivel bátran eltervezné az életét minden kétely nélkül. Biztonságot, nyugalmat és szerelmet akarok nyújtani neki. Olyan emberré szeretnék válni, aki sosem gyűlöli magát, hanem egészséges magabiztosságot sugároz és tudja, hogy a párja sosem akarna nála jobbat, hiszen számára nincs is jobb. Sok a hibám... de egy dologban sosem fogok változni: Abban, hogy mennyire Szeretem Őt!

Nem tudom mi kerül még ebbe a naplóba. Talán ez lesz az utolsó bejegyzés, talán ez lesz csak a bekezdés befejezése. Abban biztos vagyok, hogy van egy célom, van egy álmom és egy igazi tervem, amiért mindent meg fogok tenni. Ha sikerül elégedetten dőlök majd hátra és végre egyszer az életben el fog tölteni a teljes megnyugvás. Ha nem jönne össze... hát... azt majd akkor kitalálom.

Neked kedves fáradt szemű olvasó csak annyit üzennék, hogy ne kövesd el az emberiség legősibb hibáját: Sose vedd magától értetődőnek, hogy valaki melletted van. Sose hagyd, hogy a megszokás vagy a napi rutin elfeledtesse veled, hogy aki melletted van, az nem csak egy ember a sok közül, hanem AZ EGYETLEN ember, akinek igazán számítasz. Ne várj addig, amíg elfogy a levegőd és a szíved kihagy egy pillanatra. Szeresd nap, mint nap, hogy ne tegye fel magának a nagy kérdéseket és ne szakadhassanak el a szálak, amik a lelkeiteket összefonják. Nem a pénz a fontos, nem a siker és még csak nem is az amit nap mint nap hajszolsz. Egyedül azok a pillanatok maradnak majd meg a végén, amikor megállt egy kis időre a nyüzsgő világ és úgy érezted, hogy akkor és ott igazán szeretnek. Én tudom milyen csodálatos.

Ha már csak ennyi volt is... megérte!
c?

Beat, 2011 április 20, 1:51

Egy évvel később...

Nagyon gyorsan eltelt egy év. Szinte még látom magunkat, mikor félénken beszélgettünk, mikor először találkoztunk és nem mertünk puszit adni egymásnak. Soha nem fogom elfelejteni ezeket a pillanatokat, hiszen ezek jelentették az életemben a fordulópontot.
Ennyi idő után is olyan szerelmes vagyok, mint egy túlbuzgó tinédzser és ez jó. Nagyon jó.

Már együtt lakunk, legyőztük a minket elválasztó kilométereket, gondok ugyan vannak, de hiába vetnek néha árnyékot a közös életünkre a hétköznapok, mi nem vagyunk egyedül: segítjük egymást, támogatjuk a másikat.

Becsülöm Őt... azért, mert egész életében küzdött, kitartott, bizakodott és mert sok mindent elért. Becsülöm, mert hisz bennem, támogat. Annak ellenére, hogy szerencsétlen vagyok és minden tervem kudarcba fullad, képes reményt adni egy újabb próbálkozásra. Biztat és mellettem van. 

Azt kell, hogy mondjam őszintén: nem szeretem Őt annyira, mint az elején....

...hanem sokkal jobban Szeretem.

Remélem eléggé ki tudom mutatni és tisztában van vele.
Nem tudnám elképzelni nélküle az életem, teljesen a részem lett. Ha elveszteném, akkor mindenem elveszne vele együtt.
...nem akarom ezt, tehát küzdeni fogok érte. Igyekezek és igyekezni is fogok.
Nem vagyok tökéletes, sok mindenben nem vagyok jó, de talán látja, hogy próbálok fejlődni, tanulni és jobb lenni. Érte/Értünk/ a szerelmünkért teszem.

Néha kell veszekedni, hogy a végén összebújhassunk azzal, akit szeretünk és aki szeret.
Kell, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül. Én érzem, hogy nem vagyok egyedül!
Remélem, hogy a sors még sok-sok csodás napokat tartogat nekünk.

"Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Nagyon Szeretlek!" - Idéztem a régi bejegyzésemből. Mostanra sokkalta jobban illik a következő megfogalmazás:
Te vagy minden, amire valaha csak vágytam, és soha nem akarlak elveszíteni, mert Szívből Szeretlek Életem Szerelme! Örökké szeretni foglak és köszönöm ezt a csodás évet veled!

Hajnali gondolatok

A kezdet:

Hajlandó vagy-e boldog lenni a körülményeid dacára itt és most, vagy még vársz egy kicsit?

Csönd van. Csak az újra meg újra felerősödő szél hangját hallom, ahogy átsüvít a tetőcserepek közt. Odakinn hull a hó és ahogy kinézek látom ahogy az apró pelyhek kavarognak az utcai lámpa fénye alatt. Magam vagyok. Talán a betegség, talán valami egészen más miatt, de nem jön álom a szememre. Gondolataim csak egy ember körül forognak. Azóta, amióta megismertem képtelen vagyok akár egy percre is elfelejteni Őt. Különös dolog ez... a lelkem úgy kapaszkodik az övébe, hogy néha még magam is megijedek tőle. Pár órával ezelőtt búcsúztunk el. Persze csak virtuálisan. Magam sem tudom mi ütött belém, de egyszerűen nem akartam elengedni. Próbáltam direkt húzni az időt, idióta mondatokat írtam és nem akartam, hogy magamra hagyjon. Aztán mégis el kellett engednem, hisz az eszem tudta, hogy pihennie kell és hogy így gyógyulhat meg a leghamarabb. De mégis...

Ez az apró butaság ismét gondolatok ezreit indította el bennem és azóta folyamatosan csak ezek kavarognak bennem. Szeretem. Annyira Szeretem, amennyire még soha senkit. Amíg kisgyermek voltam hittem az igaziban. Láttam, hogy nagyszüleim mennyire Szeretik egymást, láttam, hogy mit képes felépíteni a Szerelem. Álmodoztam, hogy egyszer én is megtalálom majd ezt és hogy nekem is ilyen csodálatos és boldog családom lesz, mint nekik. Teltek múltak az évek és én nem találtam, amit kerestem. Emberek jöttek mentek, de én úgy éreztem magam, mint egy megdermedt lélek, akire nem hat sem a tér sem az idő. Sokszor álmodtam azt, hogy egy szikla szélén ülök, alattam egy város, tekintetem a távolba mered, én pedig mozdulatlanul bámulok előre. A felhők elsuhannak a fejem felett, az autók rohannak az utcákon, a nap felkel, majd újra lemegy, idősek halnak meg és csecsemők születnek, véget ér a tavasz, majd eljön az ősz. Minden rohan, csak én vagyok mozdulatlan ott fenn a távolban, a semmi közepén. Az életben is ugyanezt éreztem. A kezdetektől fogva tudom mit akarok. A kezdetektől fogva próbáltam mindig helyesen élni és nem tudott rám hatni senki és semmi. Tiszta maradtam. Persze ki is vagyok én, hogy ezt eldöntsem... De végig nézek a világon és látom, hogy mennyire nem illek bele. Család? Öröklött tulajdonságok? Nevelés vagy a környezet? Nem tudom mi miatt lettem ilyen, de valahol büszke vagyok rá. Bár éppen emiatt ezerszer nehezebb volt számomra az élet, mint a többieknek. Sokat szenvedtem. Úgy érzem sokkal többet, mint amennyit kellett volna, bár tudom, hogy még ez is semmi sok-sok más emberéhez képest. Nem is panaszkodom. Csak visszanézek és maguktól mozognak az ujjaim.

Első szakasz:

''Rá kell ébrednünk, hogy éppoly mélységesen félünk élni és szeretni, mint meghalni.''

A szerelmet is földöntúli csodaként képzeltem el. A mindent elsöprő erő, ami szebbé és tökéletesebbé tesz mindent. És vártam. Vártam és vártam, ültem mozdulatlanul a szikla szélén és vigyáztam, hogy ne szennyezhesse be semmi a lelkem, mert akkor nem leszek majd olyan, amilyen lenni akarok. Még most is a fülembe cseng nap mint nap édesanyám néhány mondata:

"Fiam... a Szerelem a legcsodálatosabb és legszebb érzés, az igazi kapocs, amely két szívet egy életre is képes összekötni. Ha két ember igazán Szereti egymást akkor nincs lehetetlen. Majd megérted, ha eljön az ideje. Te magad is képes vagy hegyeket elmozgatni, de ha megtalálod a másik feled, akkor a világot is megválthatjátok közösen. Ne aggódj, eljön a Te időd. És soha se add fel, mert az út rögös, a harc pedig kemény. Sokszor fog fájni. Sokszor tűnik lehetetlennek minden. De amíg a szíved tiszta és amíg mindketten ugyanazt érzitek, addig nincs az az akadály, ami ketté választhatna titeket."

Ezek azok a szavak, amik mindig visszhangzottak bennem, ha úgy tűnt nem bírom tovább. Éreztem, hogy van odakinn valaki, aki csak rám vár, bár féltem, mert tudtam, hogy nem lesz könnyű, hogy rátaláljak. Aztán szerelmes lettem. Legalábbis azt hittem. Találtam egy embert, aki néha adott, nem csak követelt. És azt hittem ez elég. Annyira akartam Szeretni és annyira vágytam a boldogságra, hogy beértem a legkevesebbel is, csak hogy Szerethessek. Kár volt... Minden egyes nappal csak erősödött bennem az érzés, hogy ez nem AZ. Ez nem a nagybetűs Szerelem. De én nem adtam fel. Én sosem tettem. Mindent és mindig meg akartam javítani. Mindig reménykedtem és erőmön túl is küzdöttem azért, amit helyesnek hittem. Aztán csalódtam. Kemény lecke volt. Sok-sok kórházban eltöltött nap, sok-sok lefolyt infúzió infúzió és magányos hét után magamtól álltam fel. Azt mondtam elég. Nem eshetek el. Erről szól az élet. Megpróbálom, küzdök, elbukom, majd felállok. Rengeteget hibáztam, de sosem én voltam az, aki elmenekült. Sosem én voltam az, aki hátat fordított. Sosem én voltam az, aki feladta és sosem én voltam az, akinek hazug szavak hagyták el a száját. Ha ezekre gondolok büszke vagyok magamra. Mert ember maradtam. Szilánkosra törve ugyan, de tiszta volt a lelkem. Magamba nézek és ma is látom a hegek nyomait. Örökre velem maradnak az emlékei annak, hogy mennyi fájdalom ért és tudom, hogy még rengeteg fog. Nem vagyok már naív és kisgyermek sem. Mentem tovább előre, majd csalódtam megint és megint. Sosem volt Szerelem, csak a vágyakozás az érzés iránt. Voltak emberek, akik adtak szép perceket, persze. Voltak, akik el tudták feledtetni velem egy kis időre a magányomat. Útitársak, akik az egyik megállóból a másikba kísérnek, de már a beszálláskor is tudod, hogy nem lesznek veled örökre. Szép lassan felismertem, hogy nem szabad görcsösen akarni. Nem szabad feláldozni magam és nem szabad mindent egy lapra feltenni. Megtanultam, hogy csak magamra számíthatok és ráébredtem, hogy halálom óráján is csak egy valaki lesz az, akivel szembe kell majd néznem: Saját magam.

Második szakasz:

"El kell engedned a múltad, hogy lehessen jövőd."

Nem hittem már az örök Szerelemben. Nem reméltem, hogy létezik igazi. Feladtam, hogy megtaláljam azt, aki odakinn vár és elkezdtem megtanulni egyedül élni. Nagyon nehéz. Nehéz egy olyan embernek, aki fél a világtól. Nehéz, mert sosem éreztem azt igazán, hogy ide tartozom. Olyan, mintha egy idegen bolygón élnék és nincs senki, aki megértene vagy igazán ismerne. Persze voltak jobb napok. Volt mikor egész jól boldogultam és képes voltam meglátni a szépet. Egy nap apró örömeit, amik mosolyt csaltak az arcomra. Olyankor egy pillanatra eltűntek a hegek és újra kisgyermek lehettem... és szerettem élni. Egy dal, egy hang, egy szín, egy kép, egy mozdulat vagy maga a kilátás a dombtetőről egy tavaszi délután. Ez volt az én szerelmem. A pillanatok, amikor egybeolvadtam a világgal és nem fájt többé semmi. De ki is érthetné ezt? Nem volt kivel megosztani. A sok csalódás annyira keménnyé tett, hogy néha már én sem tudtam ki vagyok. Nem szerettem magam és nem is tartottam elég értékesnek arra, hogy bárki más is Szeressen. Pedig pont én voltam az, aki bőszen hangoztatta, hogy:

"Nem várhatod el, hogy addig Szeressen a másik, amíg Te nem vagy képes elfogadni magad és nem Szereted azt, akit a tükörben látsz."

Hát én nem szerettem. Bár tudtam, hogy mindig azt tettem, amit akkor és ott a leghelyesebbnek véltem mégis magamat hibáztattam minden fájdalomért, ami a múltban ért. Emberek jöttek mentek, barátok jöttek és tűntek el. Ezernyi szerelmet láttam fellángolni és ugyanolyan gyorsan a semmibe veszni, de én mindvégig csak mozdulatlanul álltam... és vártam.

Ma már ezt tanácsolom a kétségbeesett embereknek, akik a Szerelmet hajszolják:

"Ne kergesd, ne akard görcsösen. Tudod a Szerelem olyan, mint a pillangó. Ha kergeted tovaröppen és sosem éred utol, de amint megállsz egy percre és mozdulatlan maradsz rögtön a válladra száll."

Így történt ez velem is. Amikor már feladtam és nem kergettem tovább megtalált a Szerelem. Nem, nem én értem utol. Ő volt az, aki megvárta míg feladom a futást, majd lassacskán hozzám lépett. Pedig hogy próbálkoztam megtalálni. Mennyi embert ismertem meg és mennyi különböző személyiséget. Isten a tanúm rá. Társkereső oldalakra regisztráltam, az összes olyan helyen jelen voltam, ahol csak emberekkel lehet ismerkedni. Még máig emlékszem az egyik hirdetésemben szereplő mondatra:

"Nem kell, hogy tökéletes legyél... úgyis a hibáidba Szeretek bele."

Persze válasz nem jött egy sem. Pedig mindig őszinte voltam. Mégis megismertem rengeteg embert. Rengeteg nőt, akiket majd valaki nagyon Szeretni fog. De sosem én. Ezt szinte rögtön éreztem. Nem passzolt a lelkünk, nem volt meg a varázs, nem láttam a jövőt. Mert bármilyen butaság, nekem ez fontos. Ha becsukom a szemem látom-e magam mellett 5, esetleg 10 év múlva? Sosem láttam. Skalpok meg nem kellettek, én sosem vágytam erre. Mindvégig az igaz társam kerestem. Nem illettem a férfiak közé. Nem is kellettem igazán senkinek, mert túl jó voltam. Hiába ismertem meg ennyi embert, hiába próbálkoztam újra meg újra. Sokat tanultam ugyan, de ahhoz sosem jutottam közelebb, ami végül magától talált rám.

És most? Itt vagyok, eltelik lassan két óra mióta írni kezdtem és már nem is tudom, hogy jutottam el idáig. Odakinn még mindig szakad a hó és Ő még mindig kimondhatatlanul hiányzik. Képes volt eltűntetni a hegeimet, képes volt újra megnyitni a szívem rég lezárt kapuját. Ő a testemmel együtt a lelkem is érinti és én... én csak reménykedhetem abban, hogy elég leszek ahhoz, hogy Ő se adja fel soha és ne mondjon le rólam. Mert néha félek. Néha, mikor nehezebben kel fel a nap és hidegebbek az éjszakák megijedek. Megijedek, mert eszembe jut, hogy milyen volt nélküle. Milyen volt az élet, mielőtt megismertem. Mellette jobb emberré váltam. Mellette újra visszatalálok önmagamhoz és a sebeim is lassacskán begyógyulnak. És ez csoda. Számomra a létező legnagyobb. Annyi akadály van, annyi nehézség, de ami régen lehetetlennek tűnt volna, az most szinte ott sincs. Végre, életemben először nem érzem magam értéktelennek és céltalannak. Ha pedig becsukom a szemem Őt látom... Őt látom magam mellett ma, holnap és mindörökké. Micsoda nagy szavak... sosem mondok ilyet, mert ez a legnagyobb felelősség. Sokan elfelejtik, de én nem. Szerelem. Szeretem. Örökké. A három legnagyobb ígéret, amit nem dobhatok csak úgy oda bárkinek. Addig nem, amíg nem vagyok biztos benne, hogy tényleg így érzem és gondolom. Egy napig haboztam csak. Csupán egy nap kellett, míg leomlasztotta bennem az összes falat és ki tudtam mondani félelem nélkül, hogy Szeretem. Nem, nem kényszerből. Szinte kirobbant belőlem. Érintések és szavak nélkül, egy nap alatt többet tudott nekem adni, mint az összes ideiglenes útitárs, akikkel néha kereszteződött az utunk. Ha vele vagyok szárnyalok. Ha rá gondolok úgy érzem nincs lehetetlen. És újra a fülembe cseng édesanyám mondata:

"Ha két ember igazán Szereti egymást akkor nincs lehetetlen. Majd megérted, ha eljön az ideje."

Igaza volt. Megértettem. Képes lennék megtenni bármit (BÁRMIT) azért, hogy sose kelljen Őt elveszítenem. Mert nem élném túl. Ha kiszakítják belőled a másik feled, akkor nincs tovább. Nincs más, csak a szellemlét. Csodák és érzések nélkül. Mert mi egymásba kapaszkodtunk. Ő megragadott engem és én megragadtam Őt. Rögtön összefűzött minket egy láthatatlan kapocs, amit csak mi ketten érzünk, hogy ott van. Tudom, hisz sokszor a gondolatait is hallom. Befejezzük egymás mondatát és megérezzük, ha baj van. Mi ez, ha nem a nagybetűs SZERELEM? Tudod, kedves olvasó, egy ilyen egy életben csak egyszer adódik. Mindig azt mondtam, hogy egy minden ember életében kell lennie egy csodának. Van, hogy többnek is, de legalább egynek biztosan. Szóval, ha még úgy érzed nem érkezett el a Te csodád, akkor ne add fel, mert biztos, hogy jönni fog. És ne félj, tudni fogod, ha megérkezik. Az én csodám Ő lett. Egy ember, akiben megvan minden, ami csodálatossá teheti az életet.

Harmadik szakasz:

"Az a legerősebb szerelem,amely meg meri mutatni a gyengeségeit is."

Nem vagyok hibátlan. Sokat tanultam, de még korántsem eleget. Hibázom majd biztos nem is egyszer. Talán néha meg is torpanok. De ha van az életben valami, amiért küzdeni fogok, akkor ez Ő. Emlékszel, hogy azt mondtam senkiért nem szabad feláldozni magam és senkiért nem szabad mindent odaadni? Felejtsd el... Egy kivétel van, akiért megéri és biztosan tudod kire gondolok. Szóval itt vagyok... gyere csak sors, gyere csak élet és küzdj meg velem. Csapj az arcomba, amilyen erősen csak tudsz, vesd be ellenem minden fegyvered, amid csak van, de tudd: Én nem hátrálok meg. A végén pedig én kerülök ki győztesen és hidd el: Mindvégig boldog leszek!